Nézed az amúgy szimpi médiagasztronóm csávókat a kalmárcsatornákon, ahogy némely kereskedelmi láncok arcaként, főszakácsaként mintegy reklámozzák a láncot és magukat. Aztán VBK-t kapsz az arcodba a Szigeten. Ajvé.
Egy
A víg talján vendéglős olyasmit üzen, hogy minden az alapanyagon múlik, és azért jó az általa reklámozott áruházlánc, mert ott mindig friss, elsőrendű alapanyaghoz lehet jutni. Ez jó. Még igaz is lehet, hogy az alacsony árszínvonalat jellemzően no name-márkákkal biztosító diszkont áruházlánc friss és korrekt termékekkel operál, de a dolog ellentétes a minőségi gasztronómiával.
A saját stílusú, maximalista étterem ugyanis terroir-gasztronómiában utazik, arra hajt, hogy mindig friss és tájjellegű alapanyagokkal dolgozzon, házi ízeket adjon. Mármost ha jól sejtjük, az éttermek zöme tényleg a nagykerben és a láncokban szerzi be az alapanyagot. Ez pont az ellenkezője annak, amiről egy egyedi étteremnek szólnia kell, ugyanis pont azt biztosítja, hogy egyforma ízű (egyformán ízetlen) legyen minden.
Az ezredforduló után pár évvel elkezdődött a gasztronómiai rendszerváltás, nő a nagyszerű műhelyek száma, de a többség valszeg csakugyan a láncokból szerzi be az alapanyagot, igénytelenségből és mert jó alapanyagot találni mifelénk nehéz. Napnyugaton úgy harminc-negyven kilométeres körzetben bármit be tudsz szerezni, ki tudod alakítani az étterem körül a hálózatodat, melynek a hentes, zöldséges, bárányos, boros, snapszos és sajtos spannjaid alkotják a csomópontjait, akik folyamatosan és a szükséges mennyiségben garantáltan be tudják szállítani neked a jó minőségű és egyedi cuccost. E hálózat kialakítása nálunk a hírek szerint úgyszólván lehetetlen, bár e téren is van fejlődés. Egy szó, mint száz, mindezért aztán súlyos logikai problémának látjuk, hogy egy éttermes azt játssza a reklámfilmben, hogy a jó alapanyagot az olcsóságra törő diszkontban szerzi be. Ami teljesen adekvát egy hétköznapi kispolgári konyhának, nem felel meg egy egyedi étteremnek, a vendéglős arcát pedig erodálja, legalábbis az igényes publikum előtt.
Kettő
A Szigeten szédelegve a fullasztó hőségben elvánszorog az ember a boros standok felé, és nem hisz a szemének és ledermed. A szekszárdi Szent Gaál pincészet árlapján VBK-t kínálnak, sőt, többféle VBK-t. Mármost a VBK, a vörös boros kóla a borfogyasztói egyedfejlődés paleolit foka, amikor az ember még az édes ízt és az alkoholt keresi, rettenes küvé, bebaszós bulilé, vagyis a bor kicsúfolása.
Ahogy a Belga megénekelte, „botrány, hogy nem tér ki arra a Btk., / hogy emberiség elleni bűntett a vbk, / 25 fölött kólát a borba nem rak már senki”. Mondhatjuk erre persze, hogy akkor itt a 25 alattiak kiszolgálásáról van szó, mégis, minden áron nem kéne… Van egy vonal, ami alatt nem kéne, nem véletlen, hogy a jobb ízlésű pincészetek nem a rossz ízlés kiszolgálásával akarnak kaszálni.
omg…
a víg taljánt még valahogy megértem, valószínűleg van az a pénz, amiért egy ilyen kaliberű ember “lidel”-t reklámoz.
De a Szt. Gaál pincén kiakadtam. OK, nem mondom, hogy középiskola másodikban nem ittam meg a vbk-t a félédes Zweigeltből, de az egy más korszak volt. Ennek már több mint húsz éve, és azóta a borkultúra is nagyot változott az országban. Legalábbis szeretném ezt hinni. A borkultúra formálásában a borászatoknak jelentős szerepük van, ezért nem értem a Szt Gaál kínálatában a vbk-t.
Városomban sok borász panaszkodik, hogy megjelennek a pincékben a nyugdíjas turisták, egy busznyi ember benyomul és mindenki édes vöröset keres (egy fokkal talán jobb, mint a vbk, de azért ezt a szintet is felejteni kellene). A pincék 99%-ában természetesen nincs ilyen kínálat, ilyenkor 5 perc alatt ki is ürül a pince (azért 5 perc, mert néhány vendég elmegy WC-re) Az ilyen turistákon viszont szépen keres az a pince, amely nagy betűkkel hirdeti már a szomszéd falu határában a “mediterrán édes borok”-at. Brrrr
Még egy érdekesség (hogy ez is besorolható-e az “ízléstelenség” kategóriába, mindenki döntse el saját vérmérséklete szerint): A minap Budapesten egy óriásplakáton láttam reklámozni a balatonboglári borfesztivált, a plakáton egy palack félédes BB merlot-val. (vagy a bort akarták eladni a borfesztivállal? Ki tudja…)
Hmmm ezt a plakátot én is láttam, és szerintem 3. pontban ide tartozik.
Én meg azt mondom, hogy tájjelegtől függetlenül lehet édes bort készíteni fehérből és kékből egyaránt, ha töppedt szőlő az alapanyag a késői szüret során. Persze ez nem egyenértékű a sűrítményes vörös szörnyekkel, de van pár neves borász, aki próbálja 1-2 borral kiszolgálni az ilyen jellegű fogyasztói igényeket is. Ha tetszik, ha nem, akkor is a Dankó Pista fog dübörögni a Weinhaustól a polcokon, és ezek a borkombinátok adják el millió számra a palackokat kis hazánkban. Ennek lehet áldozata a VBK történet is a Szigeten. Az olasz éttermes uraság pedig lefeküdt a pénznek, ennyi… Itt is a fránya pénz, mint mindenütt.
Valószínűleg rosszul fejeztem ki magam: semmi esetre sem fosztanám meg magam egy jó Port, Marsala vagy Tokaji kortyolgatásának élményétől (de említhetném Szeremley mester késői szüretelésű olaszrizlingjét is, amely az egyik kedvencem ebben a műfajban). Nem ezekre gondoltam, amikor negatív jelzővel illettem az édes borokat, hanem azokra a pancsolmányokra, amelyeket a “hazai tömegigény” kielégítésére készít néhány borászat.