Lehet, hogy ezt már korábban meg kellett volna írjam, angolul, eljuttatni önnek, hogy megköszönjem. Most meg már késő, de a francba, az ilyesmivel az ember általában el szokott késni. Dear Mr. Floyd, köszönöm, hogy felnyitotta a szemem. Köszönöm, hogy megmutatta nekem a gasztronómiát, úgy, ahogy más senki. Ön volt a kedvenc TV-szakácsom. Keith Floyd, 1943-2009. RIP.
A helyzet az, hogy gimiben, ahelyett, hogy tanultam volna, néztem a TV-ben a Floydot. A Floyd jófej volt, és úgy főzött, mint addig senki. Nagyon jófej, nagyon angol, és könnyed, humoros, kísérletező, felfedező. Egyáltalán nem az a behízott, izzadságszagú, szűklátőkörű valaki, amilyennek Magyarországon elképzeli az ember a vendéglátóipart. Improvizatív volt, olykor röhejes, és bevállalós. A hozzávaló csak a legjobb minőség, és nincs olyan, hogy undorító dolog. Rénszarvasszívet készített, és még azt is megbocsátotta neki az ember, hogy bálnahúsból főzőtt valami kalóriadúsat.
És bárhol tudott főzni: az északi sarkkörtől a szavannáig mindenhol felállította a kisasztalt, alápörkölt a serpenyőnek a kempinggáz palackkal, és nekiállt. Olyan volt kajában, mint a Top Gear kocsiban. És egy pillanatig nem vette magát komolyan: az északi sarkkörön elmondta, hogy bár a kaja nagyon jól néz ki de – és itt megkocogtatta a rizst – keményre fagyott minden. A szavannán elmondta, hogy a fogást nem kóstolná meg, mert túl soká forgattak vele a tűző napon. Nem kummantott, igaz volt.
És ami a legfontosabb: Floyd mutatta meg azt, hogy bor és étel nem lehet meg egymás nélkül. Sajnos ez is lett a veszte, mert az imidzset a TV-n kívül is elkötelezetten fenntartotta. Vagyis ő volt a piás teleszakács. De komolyra fordítva a szót: a bor mindig ott figyelt a kempingasztalon, bárhol állította is föl. Főzött vele, főzött hozzá, és pesze lelkesen töltögette magába főzés közben. A vad egyetemi évek alatt jómagam is rászoktam a „Floydiánus” konyhára. Igyunk, sokat, random pakoljuk össze a hozzávalókat, és ami azt illeti, egész jó ételek sikeredtek belőle. Jó volt Önt utánozni, Mr. Floyd!
És a kedvencem, mind fölött: Floyd valami kiürített Norvég bányában főz éppen, több száz méterrel a föld alatt (a Fieszta a Fjrodokban szériáról van szó). A bányajáratokba a norvégok gombatenyészetet hoztak létre, a recept vörösboros-gombás valami. A kempingasztalon ez alkalommal hozzávalók, üveg vörösbor, csak úgy egy üveg Akvavit – norvég fűszeres tömény. Floyd éppen nagyon adja az ívet, magyaráz, és éppen odaérne, hogy „akkor most hozzáadjuk a vörösbort.” Nyúl az üvegért, de nem néz oda, és az Aquavitra markol rá. Ráloccsantja, és egy jó méteres lángnyelv csap föl a serpenyőből. Kigyullad az asztal, Mr. Floyd egy konyharuhával eloltja a nagyját, majd fapofával annyit mond: „mellényúltam, ez Aquavit volt, nem baj, most akkor flambírozunk…”
Kedves Mr. Floyd. Bárhová került is, nyissa ki a kempingasztalt, találja meg a legmegveszekedettebb helyi hozzávalókat, töltsön magának, kezdjen főzni, aztán gyújtsa fel az egészet töménnyel, hadd szokja, mutassa meg nekik! Ön ébresztett rá először, mi az öröm a főzésben, emberesen, méltóságteljesen. Ön mutatta meg, mit jelent nagy felületen élni. Köszönöm, Mr. Floyd!
Korábban: