Az emberiség mindig szadista-mazochista örömét lelte felebarátai vagy saját maga alkohollal folytatott, kimenetelét tekintve banálisan egyértelmű viadalában. Mindenki játszott ivós játékot valamikor útközben a sihederség és a meglett felnőttkor között. Aki nem, az hazudik. Az iszogatós játékok nem az egyetemi kollégiumok fülledt kocsmáinak szüleményei, bár ezek kétségtelenül hozzájárulnak eme kulturális örökségünk megőrzőséhez. Történetük azonban sokkal messzebbre nyúlik vissza.
Az iszogatós játékok valószínűleg onnan datálhatók, hogy az emberiség felfedezte magának az alkoholt (és ezzel, mint tudjuk a civilizációt), vagy nem sokkal későbbről – mondjuk úgy két-három órával. Tény és való, hogy a kollégiumok és egyetemi kocsmák közegében találtak kiváló táptalajt maguknak, és burjánzottak a csavaros és kimeríthetetlen diákfantázia határtalanságában. A lényeg azonban mindig egy és ugyanaz maradt: a végére jól berúgni. Hogy közte mi történik, azt lehet lényegesnek, de lehet akár lényegtelennek is vélni ? attól függ, honnan nézzük.
A Wine Spectator nemrég közölt egy pazar kis történeti összeállítást eleink boros játékairól, melyből sok mindent megtudhatunk magunkról, ember és alkohol találkozásáról. Az egyik, régmúltból ránk maradt olasz játék így ment: a résztvevők annyit ittak, amennyi csak beléjük fért, és meghatározott időközönként szünetet tartottak, hogy kellően sértegetni tudják egymást. Hogy ne legyen minden tét nélkül a dolog, mindenkinél volt egy tőr. Aki túlélte, jót mulatott.
A passatella nevű játék sokkal korábbra, antik időkbe nyúlik vissza, egyik legszínesebb leírását azonban Edmond About 1861-ben megjelent Rome of Today című könyvében találjuk. Tiltott játék, írja About, de Rómában semmi sem engedélyezett, mégis mindent csinálnak. Az író egy tipikus tavernában nézi végig a játék pár fordulóját beszámolója szerint. A játék menete: mindenki bedob pénzt, amelyből bort vesznek, majd kártya, dobókocka, golyók (bocce) vagy egy morro nevű, kő-papír-ollóhoz hasonló játék segítségével eldöntik, ki lesz a főnök (padrone) és a helyettes (sotto-padrone). A padrone a bormester, megfog egy butellát, ad egyet a helyettesnek is, majd egy kis gúnydal kíséretében eldönti, a játékosok közül ki mennyit ihat. Aki nem ihat, annak megalázó feladatokkal kell azt kiérdemelnie, de minden a padronén és helyettesén múlik.
About beszámolójában az egyik játékost állandóan kihagyják, rá a padrone mindig csak annyit mond: Ő nem iszik! Ezt nyilván mindenki más az asztaltársaságból rendkívül viccesnek találja, a kiszemelt áldozat pedig füstölöghet. Nyilván, hisz fizetett ő is, a torka száraz, a többiek pedig rajta nevetnek ? így About. Második, harmadik kör következik, a társaság továbbra is az elsőben kiszemelt urat hecceli. Ez felkiált a padronéra: „Hogy végezzen veled hideg baleset!” Úgy érti, acél vessen véget földi pályafutásának. Erre a padrone replikázik: „Veled azonban száraz baleset végez majd!” És mindenki újfent röhög. About elhagyja a tavernát, később este az opera szünetében azonban egy társalgásban kiderül: a dolognak késelés lett a vége, a szárazon maradt vendég ledöfte a padronét. Nem nagy ügy, nyugtatják About-t a társaságbéliek, ilyesmi előfordulhat bárkivel.
Egy másik beszámoló (Val Prinsep: An Artists Life in Italy in1860) szerint egy férfi nap, mint nap józanul tér haza a kocsmabéli passatella játékból, míg végre felfogja: senki sem kedveli. Így aztán, öngyilkos lesz. A játékot egyébként megörökítették A törvény című 1959-es filmben, de fontos szerepet kap a Történet a szerelemről és késről (Er pi?: storia d’amore e di coltello – 1971) című Adriano Celentano és Claudia Mori filmben is. Az egész film itt tekinthető meg olaszul, a kocsmajátékos jelenet pedig alant:
Hiába, tudtak ezek a rómaiak, meg leszármazottaik is, na. A Távol-keleten sem múlt iszogatás játékok nélkül, egész sor kínai felnőtt mulatságot lelni fel a beszámolókból. Az egyikben mindenki szabadon mozog addig, míg a játékvezető el nem kiálltja magát: szobor! Ekkor mindenki megdermed, aki elhibázza és idő letelte előtt megmozdul, vagy elneveti magát, az iszik. Gondolom mindenkinek nyilvánvaló, hogy az első megmozdulás után az út meredeken lefelé visz?
Egy római korban is fellelhető játék egyik variánsa Kínában is megtalálható. Az ókori Rómában a micare digitis vagyis az ujjak villantása hasonló volt, mint ma a kő-papír-olló vagy az olasz morro, és a korabéli beszámolók szerint a légionisták kedvence a portyázás alatti esti tábortüzek mellett. Ennek és a magyarul snóbli néven elterjedt játéknak elegye volt a kínai játék, melyben mindkét játékos egyszerre felmutatja ujjait és közben bekiabál egy számot, mely szerinte az összes felmutatott ujj összege. A vesztes iszik egy (vagy akár három) pohár bort. Egy 19. századi beszámoló szerint a játék gyors, hangos és hatékony.
A különféle fizikai és szellemi kihívást jelentő vagy szerencsét próbára tevő boros játékok is elterjedtek voltak Kínában, ezek közül a Tou Hu-ban egy régi főzőedényt kellett eltalálni nyílvesszőkkel.
Visszakanyarodva az európai kultúr(?)történethez: már a görögöktől sem volt ismeretlen az ilyesmi, hogy is lehetett volna. A kottabos is a célzásról szólt, több verzióját jegyezték fel történetírók. A lényeg általában az volt, hogy egy kehelyből vagy csészéből addig kellett inni, míg csak az alján maradt, ezzel a maradékkal pedig célba kellett találni, általában egy edénybe, de akadt olyan verzió is, amikor az edényben lévő vízben úszkáló csészékbe kellett betalálni. Aki először elsüllyesztett egy csészét, az nyert.
Ezek után azonban senki sem tekinthet úgy a borra, mint a kultúra csimborasszójára, végtelenül kifinomult, értelmiségi kultúrtartozékra. Az idők során ugyan megmaradt a játékok nemes célja, és a szadista vonulat, szerencsére a gyilkolászás azonban lemorzsolódott. Aztán a bor helyébe lépett az olcsóbb és kevesebb alkohollal bíró sör, mely hosszabb játékidőt eredményezett. Tény, hogy az alkoholizálás és a játék (Homo ludens) is belénk van kódolva genetikailag, a kettő összekapcsolásához pedig isteni szikrára sincs szükség.
A címben szereplő állítás igencsak megkérdőjelezhető…
Biztosan mindeninek megvannak a kedvencei, melyekre párás szemekkel nosztalgiázva gondol vissza. Hadd tegyem közzé az enyémet. Igaz, hogy csak egyszer játszottam, és a neve is a feledés homályába merült, máig emlékszem viszont (bár nem túl tisztán) arra az estére. A játék menete: a résztvevők elképesztő mennyiségű szeszt sorakoztatnak fel maguk előtt, majd ezt megisszák. Aztán valaki kimegy a szobából, a többiek pedig megpróbálják kitalálni, ki az. Mindenki nyertes, ill. senki sem az, (ez megint) nézőpont kérdése. A vesztes azonban biztosan az, akinek takarítania kell utána.
