Adott az üveg, és benne a dugó. 4-7 centi parafa, fényezve, vagy zúzalékból összeragasztgatva, esetleg ugyanilyen hosszúságú habgumi darab. A bor élvezetéhez az embernek legelőször ezzel kell megküzdeni. És íme, a probléma mára megoldást lelt, úgy véljük a dugóhúzás problematikáját az emberiség mára megnyugtatóan kezeli. Vannak persze kényszerhelyzetek, amelyben feltűnhet egy-egy fakanál, vagy lakáskulcs, de az esetek többségében kéznél van az acélspirál, erő szorozva erőkarral? De hogyan lehet egy egyszerű gasztro-készségből a vágy titokzatos tárgya? Mit tud egy dugóhúzó 250 euróért?
Az egykaros, támasztékos dugóhúzóval az emberiség számos zsákutca után mára letudott egy komoly problémát. Bármikor használható, egyszerű készség, ami elfér a zsebben-zsákban-táskában, nem nehéz, és ami a legfontosabb, nem kell vele erőlködni. Igen arról a kis fémfüles jószágról van szó, amelyen sokan egyszerű sörnyitónak nézik a legfontosabb alkatrészt, jelesül a támasztékot. Használata egyszerű: furdancs tökig beteker, támaszték az üveg szájára fekszik, és a nyél felhúzásával már kint is van a parafa, ohne erőlködés, vagy borfröcsölés. Magyarországon pincér-dugóhúzóként is ismert a szerkezet, amit a szakzsargon nemes egyszerűséggel drekónak nevez, a keletnémet DREKO vállalattól importált első szállítmány fémnyélbe ütött márkaneve után ? de erről majd később, bővebben.
Bár egyesek talán azt mondhatják, hogy egy S-osztályú Merga is arra való, hogy az ember A pontból B pontba jusson vele, akár ha egy Suzukit használna, az ilyen hasonlítgatás érzéketlenséget tükröz és elkerüli a valódi szándékot. Egy S-klassze ugyanis nem arra való, hogy A pontból B pontba jussunk vele és kész, hanem arra, ahogy A pontból B pontba jutunk vele. Mobilität mit Stil. Miután tehát megoldódott egy nagy probléma, megszületett a megoldás, azt lehet tökéletesíteni, cifrázni.
Mint minden borral kapcsolatos dolog esetében, a Laguiole-nál is a történet a lényeg, hiszen alapvetően mégiscsak egy egyszerű szerszámról van szó, amivel dugókat rántanak ki palackokból, semmi több. Luxus dugóhúzónk története néhány kiváló kocsmai verekedéssel kezdődik. Van Dél-Franciaországban egy kis falu, a neve Laguiole. Kiejtése értelemszerűen: lajol (kérjük, ne keressen összefüggést a szóalak fonetikája és írásmódja között, nem ezért szeretjük a franciákat – és nézzék csak meg az angoloknak készült honlapot – na ugye). Szóval, ebben az alapvetően marhatenyésztéssel foglalkozó faluban, egy helyi ifjú, bizonyos Jean-Pierre Calmes a szülei fogadójában dolgozott segéderőként. Egy komolyabb csetepatéban az úri közönség a megszokott módon előkapta spanyol eredetű késeit, a Capujadou-t, amelyet amúgy zsebben hordtak, és a hétköznapi használat mellett kisebb-nagyobb vitás ügyeiket intézték vele. Az ügy lezárását követően az egyik ilyen kés ottmaradt egy asztalba bökve, miután az úri közönség a gendarmerie kíséretében távozott. Ezt csodálta meg Jean-Pierre Calmes, és úgy döntött, hogy a vendéglátózás helyett ennek a késnek a tökéletesítésére teszi fel az életét.
A klasszikus penge, árral
Először megalkotta a tökéletes bicskát, de a penge minősége mellett a hozzáadott értékre is odafigyelt, ezért a késeinek különleges fákból, meg szaruból faragott nyelet, mégiscsak kellemesebb beleket ontani, ha az ember kezébe egészen belesimul a bőrbarát anyag. A bicskára a helyi marhatenyésztők örömére előbb egy ár is került, amivel a felpuffadt marhákat gyógyították, jobb, ha nem tudjuk hogyan. Aztán a XIX. század közepén már ott a késen a dugóhúzó is. A pengét rögzítő rugót egy kis rovar díszíti, ez pedig egy nemzetet oszt ketté, hisz alapvetően kétféle francia van: az egyik szerint az illető rovar méh, a másik szerint viszont légy van a Laguiole bicskák rugóján. Az internet csodás dolog, számtalan módon szolgálja a fejlődést, lám a cég honlapja ebben az ügyben Salamon királyként szolgáltat igazságot, a legyeskedőknek rovására. (Lásd bal felső sarok.)
Damaszkuszi módszertan is helyet kap
A nyolcvanas évekre pedig már az egész falu céhes manufaktúrában készíti a világ legdrágább bicskáit, késeit, étkészleteit, szivarvágóit és dugóhúzóit. Mivel időközben gyérültek a kocsmai verekedések, de a piacot szerették volna megtartani, a Laguiole azon borisszákhoz fordult, akiknek nincsenek vérre menő vitás ügyeik, és a bicskanyitogatás helyett inkább a dugóhúzásra koncentrálnának. Guy Vialis tervezte meg a gyár dugóhúzóit. A nyél íve megegyezik a bicskáéval, ezért épp azt a magabiztosságot érezhetjük, amit Francois a régi szép időkben, mikor kést rántott Jean-Baptiste-re. Jó érzés, annyi szent. A cég remekül érzett rá a borsznobokban rejlő piacra, ezért ha valaki úgy érzi, hogy ébenfa, vizibivalyszarv, elefántcsont vagy akár mamutagyar (!) nyelű dugóhúzó nélkül nem tud bort nyitni, bizalommal forduljon hozzájuk. A nyélbe ? ahogy a késébe is ? kereszt alakban hat kis ezüstszeget kalapálnak: a helyi marhapásztorok állítólag ehhez imádkoztak, amikor kint voltak a jószággal a hegyekben. Szép hagyomány, amiről megint csak órákat lehet beszélgetni, anélkül, hogy észrevennénk: egy dugóhúzóról folyik a társalgás.
Hogy teljes legyen az elitizmus diadala, a Laguiole minden évben megkeres néhány díjnyertes sommeliert, és tervez a nevükkel egy szériát. Mint azt Richard Anselmo, a cég sajtósa elárulta, az idei nagy eresztés a japán Tasaki úr által aláírt és jóváhagyott limitált széria, mahagóni és szaru nyéllel, piros bőrtokban.
Tasaki úr sajátja
Emellett a kínálatban ott van a minősített borbuzik (és sci-fi rajongók) társaságát manapság leginkább izgalomban tartó fejlesztés, a Clef du Vin, azaz a borkulcs. A borgyűjtők legjobb barátja és titkos fegyvere lehet a jövőben az illető eszköz. A dolog lényege, hogy a dugóhúzónkból kihajthatunk egy pengét, amelybe beleültettek egy négy fém ötvözetéből álló kicsiny korongot. Az eszközt elszabadult katonai fejlesztők dolgozhatták ki egy titkos laboratóriumban, valahol a csehszlovák hegyek alatt. A lényeg, hogy ha egy pohár borba lógatjuk a készséget, akkor az (mármint a bor) a fémek hatására percek alatt öregszik éveket, így megállapíthatjuk, mennyi ideig érdemes még érlelni egy tételt. Mármint úgy tessék elképzelni, hogy minden másodperc egy évet jelent, amennyiben egy deci borba mártjuk a Clef-t ? a bor pedig reagál, és megmutatja, hogy salátába vagy kristálypohárba való-e annyi év után. Nem láttuk/kóstoltuk még működés közben, (ha valaki már találkozott vele, írja meg a tapasztalatait) de azon leszünk, hogy hamarosan tesztet írhassunk erről a csodafegyverről, amely köré külön Laguiole dugóhúzót építettek.
A kulcs…
És akkor jöjjön a csatapróba. Bár Magyarországon a készséget egyelőre senki sem forgalmazza, de azért hogy-hogy nem, került már a kezünkbe. A rugó tökéletes, a furdancs úgy pattan ki a nyélből, mint az ostorcsattanás, minden precízen, olajozottan működik, semmi lötyögés, semmi csiszkatolódás. A benne rejlő kiskés az ólomkapszulát is viszi rendesen, az acélhegy spiráljának külső oldalán pedig van egy kis perem, így lehetetlen ferdén tekerni, és nem töri a dugót. Működik na, nagyon frankón. És nem attól, hogy ilyen-olyan kolibripéniszcsont-nyele van, hanem azért, mert a tökéletességig ki van találva a formája, a működése. Ugyanakkor megnyugtató a tudat, hogy nélküle is lehet teljes, boldog, tartalmas életem. Talán?
