A HMPK-t (Halál a Májra Polgári Kör) jellemző eset, hogy első tokaji utunkon egy durva hideg decemberi napon csak mi kavartunk a halott, hideg és sötét kisvárosban, és persze egy japán turistalány húzta arra kis bőröndjét, aki háromszor futott össze valamelyikünkkel, mindig érdeklődött tőle és mindháromszor japán választ kapott. Hárman beszéltek japánul akkori kis csapatunkban, a lányt azóta sem lehet meggyőzni arról, hogy Magyarországon nem a japán a második nyelv.
Mostani egri utunkon először beugrottunk Sikéhez, mert Sike Tamás intenzív, színes, karakteres, telt borokat készít (mindig teljes érésben szüretelt) szőleiből, egyenletesen magasan ívelő szortimentet terít eléd. Először előlibbent egy virágos, teltkarcsú Leányka ?08, majd egy intenzív sauv blanc, füves-macskapisis, telt és szép savú, majd egy sós olaszrizling ?07, egy fűszeres-vaníliás-ásványos szürkebarát ?06, egy mézillatú, lakkos pinórozé ?08, egy nagyon elegáns, gyümölcsös-meggyes, könnyed 2005-ös Bikavér, 88 pont (Borravaló Magnum-index 24,4), egy vérszerű, medvecukis-ánizsos-levendulás-fűszeres illatú, könnyű szerkezetű, sós-gyümölcsös-kesernyés végű 2006-os Bika, 90 pont, egy forralt boros-szegfűszeges-virágos, mesés kékfrankos 2006-ból, 89 pont (Borravaló Magnum-index 29,6), majd remek cabernet-k, a végén édes-mézes-fügés-birses-zselés cukis late harvest Hárslevelű 2006, ilyen a nagy borász kóstolója: nincs huppanó benne, minden tétel szép, egységes az egész.
Nü, derült kedéllyel, gyanútlanul lovagoltunk át Don Simonhoz, aki 23 saját hektárt birtokol, ötvenet művel, dűlői dél felé dűlnek (milyen jó szó ez, hogy dűlő! Benne van a lényeg: a szőlőültetvénynek dűlnie kell a nap felé, hogy minél több fényt kapjon, mert a fényből lesz a cukor, a cukorból a szesz, ha tehát bort iszol, fényt iszol, írtuk korábban). Már az kicsit gyanús volt, hogy Don Simon rámutatott a palackok csendben várakozó seregére és kicsit sajnálkozva azt mondta: milyen kár, hogy ilyen rövid ez a sor, el fog illanni egy perc alatt. Volt vagy ötven palack a tufapince zugában, csodálkoztam is, de gondoltam, viccel. Nem viccelt. Igyunk fényt és merítsünk vigaszt egy szép Simon-borból e nehéz napokon így zuhanás közben, kiáltottam a Halál a Májra Polgári körnek, mely koccintáskor nem aszongya, hogy egészségedre, hanem hogy halál a májra! Igyunk, miközben ártunk és ormányunk, valamint egész politikai osztályunk ismét visz Mohács felé minket egyre gyorsuló mozgással, mint mindig, megjegyzem, II. Lajos szó szerint azt írta a pápának, hogy ?Zuhanunk, szentatyám, zuhanunk?. És még a tőzsde kék madarai, a blue chipek is olyan hektikusan bukdácsolnak, mint liba a jégen. Na szóval, kedveljük Simon József tiszta, nem annyira a vastagságról, mint inkább az egyensúlyról szóló stílusát is, fehérei közt rendkívül eredeti stílusban megfogalmazott tételeket találhatni, vörösei majd? mindig kiegyensúlyozott, nem kövér, elegáns kompozíciók, írtuk korábban.
Tükrözi ez mintegy Eger lényegét, azt, hogy egyfelől a borvidéken szimmetrikusan oszlik el a fehér és a vörös, másfelől hogy az egri bor nem kövér, nem lekváros, nem bordói, nem újvilági: egri. Itt, az északi borhatár közelében, jóllehet a nyarak bolondul forrók és szárazak tudnak lenni, mégiscsak rövidebbek, mint lenn délen, az aromák és a savak szebbek, a borok természetes struktúrája karcsúbb és elegánsabb, mint a nagyobb hőösszegeket inkasszáló tájakon.
Na szal, itt is Leánykával indítottunk, aztán az időskálán visszafelé araszolva kóstoltuk leánykák, szürkebarátok, pinot blanc-ok és viognier-k elképesztően különböző évjáratait, gyanútlanul falatozva a guszta avokádókrémből. Majd a mesés húslevesből, ó, az igazi húsleves istenbizonyíték, boldogan úszkáltunk benne (aki leveses, az részeges, mondta tán Vagesz nagymamája). A legjobban a 2002-es Pinot blanc imponált: ásványos, kerek, édes érintésű, koncentrált, nagy bor, 92 pont. Jöttek a vörösök az élen a friss, még kócos, mocorgó, sűrű ?08-as portugizi-változatokkal és egy kis habkönnyű mangalicakolbász-ízelítővel, itt azért már kezdtünk gyanút fogni, azt hittük, hogy az a kis avokádókrém lesz a borkorcsolya, páran kezdtek kicsit kétségbeesetten nézni. Nü, ekkor jöttek a pinók és a kékfrankosok, és, mint derült égből a villám, egy egész tepsi gödölye. Na, itt azért már e keményebb darabok is elkezdtek levegő után kapkodni, de egyrészt annyira finom és érdekes volt az a szegény zsenge kecske, másrészt a világért sem akarta senki megsérteni a házigazdát, kedves és kicsit savhangsúlyos poénokat kedvelő feleségét és szép sógornőjét, akik rendre újabb és újabb, hihetetlen fogásokat varázsoltak elő. Cabernet-k, merlot-k és bikavérek jöttek, és a végső csapás, amitől többen titokban sírva fakadtak, egyszerűen nem bírván lenyelni még egy molekulát, atomot, kvarkot, nemhogy egy ekkora és ilyen szép, piros, alacsony hőfokon napokig sütött hatalmas marhahúst. Az már csak hab volt a tortán, hogy erre a fogásra sajtreszelővel egy friss, öklömnyi szarvasgombát reszeltünk, mintha trappista volna. Pihenésképpen azért még néztünk egy-pár hordómintát is, feljegyzéseink 33 tételnél megszakadnak, írásképem kínos látványt nyújt, lassan köd borít el mindent.
A végén mintha fölolvastam volna az Esti kérdést, de ez kérdéses. Másnap hazamenet meglátogattuk Wahornt a lapos Mezőszemerén, azt mondja, ő nem iszik egyáltalán. Még egy megjegyzés: régi híre okán az egri Klapka úti Fehérszarvas vadásztanya-étteremben vacsoráztunk. Hogy is mondjam. Többet nem fogunk (az az ismerős posztkádári klíma, rettenetes enteriőr sok kitömött állattal, elnagyolt köretek, kifinomultsággal nem vádolható stílus, csalódás volt, megállt az idő, már más szelek fújnak a kreatív konyhákban).
Korábban:
