Ismeretlen peremvidéki országok borainak kóstolasaval indította a London Wine Fairt a Borravaló kommandó. A WIne Fair olyan, mint tavaly, csak sokkal többen vannak, befogadni gyakorlatilag lehetetlen. Az ismeretlenségbe vesző országok borai közül (görög-török-ciprusi-grúz) itten most a két legrégebbi bormúlttal rendelkező Grúziat és Törökországot helyezzük górcső alá.
StevieKraft és Kántorbandi alig találtak egymásra Londonban, mert egy sörtől részeg német építőmunkás rotációs kapával átvágott valami vezetékköteget , amitől fél Európában megbénult a roaming. Mobiltelefon nélkül az ember félkarú és féleszű, de erről most ennyit. Beszéljünk inkább olyan borokról, melyek otthon nem – vagy rettentő ritkán – érhetők el, viszont megérdemlik a figyelmet. Londonban az a jó, hogy ilyenkor az egész világ az ExCel kiállítócsarnokhoz jön, a hegy – mit hegyek, hegyláncok – a Mohamedekhez.
Grúzia kérem, az nagyon jön fel. Ott kezdődik ugye a dolog, hogy a grúzok voltak a nagy Szovjetunió egyik fő ellátói borügyben. Az ugye megvan, hogy errefelé kezdtek el a világon először bort készíteni, olyan 7000 éve a vitis vinifera gyakorlatilag itt mászott le a fáról. Aztán pár ezer evvel később elszakadtak a nagy tesótól, vége volt a szovjet időknek, és szépen elkezdtek megállni a saját lábukon. Namármost amióta Szaakasvili elnök összebalhézott Putyinnal, azóta megszűnt az orosz eladási lehetőseg. Maradt Ukrajna (szintén narancsos forradalmas spanok) a németek, és a távolkelet.
Nagy kereskedőházak vannak arrafele – ex kolhozok, meg persze mindenkinek megvan a maga saját kis szőlleje és bora. A borkészítési technológiákra a legöregebb módszerek a jellemzőek: a grúzok ugyanis még mindig földbe ásott agyagedényekben erjesztenek, húszliteresekben – ez a háztáji módszer, és néhány nagy borászat is így készíti a borait. Van egy nagy rakat saját szőlőfajtájuk, kiejthetetlen nevekkel, és hatalmas potenciállal – többek között ruatsiteli, tsolikouri, ez utóbbiból készítik pl. a Trishi néven ismert bort, amely egy félédes, nagyon gyümölcsös – virágos fehér.
Grúz barátainkhoz gond nélkül beszivárogtak az újvilági technológiák: nyugodtan chipszelnek. A Marani nevezetű évi kétmillió palackot termelő pincészetet néztük meg tüzetesebben. Van természetes édes vörösük, amelyet Alexsandroli és Majurztuli fajtákból készítenek, a bor illatában zöldes jegyek is voltak – valszeg éretlen terméssel savpótolnak. Ízében erős tannin, sokféle lekváros gyümi, és 45g/l maradék cukker. Készítenek jégbort is: katsiteli fajtából, virágos mézes illatok-ízek, és hihetetlen glicerin body…
Megkóstoltuk a pezsgőiket is, hiszen a szovjet pezsgő nagyreszt grúz volt… A Bagrationi cég évente 3 millió palackkal készít, van tankpezsgőjük és method classic is. A helyi fajtákból készítik az alapbort, egyik fő szőlőjük a tsitska (nem csicska, cicka). Apró buborékok, élesztős íz, és StevieKraftnak egy kicsit alacsony sav jellemzi a trendeket.
Általánosságban elmondható, hogy a grúzok egy kicsit még mindig a múltba révednek. Na nem a szovjet időkbe, hanem inkább a ’90-es évek techno-tömegtermelésébe. Sok fa, nagy test, kevésbé koncentrált borok, hiányzik az igazan durva hozamkorlát, de ha egy-két butikborászat is megmutatná magát, akkor lenne csak igazi képünk a dologról, mindenesetre a Grúzok most semmivel sem rosszabbak, mint Nagyréde, vagy a Hungarovin, sőt, töredék áron… és jönnek fel erősen, a standjuk pedig egyszerűen jól néz ki, úgy tűnik a marketinget ők már megtanulták.
Jönnek a törökök
A grúzok mellett a törökök azok, akik még maguknak követelhetik a „mi kezdtük ezt az egész boros balhét, mit pattognak a franciák a 2000 éves bormúltjukkal” – címet. Na nem az oszmán-törökök persze, ők bevándorlók az országukban – ahogy mi is, na de ha mar kontinuusnak tekintjük a magyar borászatot azzal, amit a romaiak műveltek Pannóniában, akkor miért ne lehetne a törököké a kisázsiai borászat kezdete?
A török stand gyönyörű. Komolyan, tessék elmenni, és megnézni, ott van a C60-B60-as szektorban. Modern, letisztult, meg minden. A helyzet az, hogy nem szabad úgy gondolni a törökökre, hogy Jumurdzsák, meg gólya-gólya gilice… Nagyon nem. A standjuk nagyon európai, ez alapján már most engednénk be őket az Unióba, na persze egy csomó más dolog miatt meg nem. De itt most borozunk, és ennyi, nem kell a politikai vacakolás.
A Kocabag (kadzsabagzs) borászattal sikerült behatóbban megismerkedni, rögtön a legjobba csaptunk bele, Mehmet Erdogan borász elmondta, hogy ők bizony a nambervan török butikborászat akarnak lenni. Hát istókúgyse jó úton járnak. Komolyan. Az út arról szól, hogy van összesen 500 ezer palackjuk egy évben, és nem akarnak többet, mert az már nem volna olyan koncentrált, szép masszív. És végre valaki, aki a helyén tudja kezelni a fát. Vagyis, ha gyümölcsös bort akarunk – vöröset – akkor nem feltétlenül kell az a 6-12 hónap barik. Török barátaink jó érzékkel jöttek rá, hogy elmúlt a zsírvörösök ideje.
Helyi fajtákból dolgoznak, hiperkoncentrált, nagyon szép vörösök ezek. Olyan helyi szőlők mint például az öküsgözü, ami annyit tesz, hogy ökörszem. Hatalmas tanninágyú. De ez a borban egészen finoman jön által, meggyes illatok és ízek közepette. Avagy ott van a török cabernet sauvignonnak nevezett karecik karasi – világos rubin színnel és hihetetlen tutti-frutti illattal, málnás gyümölcsös ízzel, kiegyensúlyozott, szépen lekerekített tanninnal.
Kimondhatatlan, de finom…
A fenti országokat ne tessék lesajnálóan kezelni, azért ne, mert per pillanat a bor világpiacán sokkal inkább ők a magyar bor vetélytársai, mint a franciak. Arról meg, hogy a magyar bor valódi vetélytársa a magyar stand, amely gyakorlatilag csak annak köszönheti a figyelmet, hogy két zenész húzza, később beszámolunk. Jön még sok fotó, beszámoló az oregoni borokról, biodinamikus top 100, és hasonló pazarságok. Érdemes visszanézni. We?ll be right back.
