Bekapni a bika farkát

Szürreális spanyol poén, vagy véresen komoly dolog? Esetleg mindkettő, de az utóbbi biztosan, legalábbis etimológiailag. A bikapalackos szuvenírsangría nem tudott visszarettenteni attól, hogy megkóstoljuk. Mi többet ilyet nem iszunk, legalábbis, amíg tudatosan irányítjuk a testünket. Mindenki más döntse el maga, tán az alábbi sorok segítenek.

Fogalmam sincs, mit szólnék a sangríához, ha spanyol borissza lennék, simán el tudom képzelni, hogy úgy kezelném, mint mi itthon a fröccsöt, vagy még inkább a forralt bort. Gondolom, a spanyol AMC nyomja is, de az is biztos, hogy a fröccsel ellentétben az egész világon ismerik, méghozzá az 1964-es New York-i világkiállítás óta, ahol ez volt a spanyol pavilon egyik attrakciója. Az ital neve a spanyol vér szóból jön, pontos jelentése spanyolul érvágás, ami esetünkben egészen találó, a spanyolok szerint az ital vérré válik ereinkben.

Nyári hűsítőként, üdítőitalként terjedt el, valójában egy borpuncsról van szó, amit a legtöbb esetben könnyed és egy gyenge eufemizmussal fogalmazva nem éppen extra borból készítenek, mostanában aromák – főleg citrom és narancs – hozzáadásával, ez leginkább a palackozott verziókra igaz. Különben főként vörösborból készítik, bár van fehér változat is, a sangría blanca. Eredetileg felaprított vagy szeletelt gyümölcs meg némi rum volt a recept, ezt mézzel vagy cukorsziruppal tették fogyaszthatóvá. A tömény változhat, rum helyett mehet bele konyak vagy narancslikőr is, helye válogatja, sőt, narancslé vagy szódavíz is lehet a hígító közeg. Leginkább sangríának hívják, de nevezik cuervónak vagy zurrának is, lelkük rajta.

Biztos vagyok benne, hogy van jó, vagy fogalmazzunk úgy, hogy a nagy átlagnál nagyobb műgonddal elkészített, nem aromákkal ízesített sangría, ahogy jó forralt bort is lehet készíteni. Sajnos, ilyenhez nem volt még szerencsém, de nyitott vagyok, szolgáljanak tanúságul ezek a sorok is.

Amikor először megláttam ezen anyag főszereplőjét, több minden cikázott át rajtam, a döbbent sokktól az egyszerű gondolatokon át a bonyolultabbakig. Utóbbiakra nem emlékszem, úgyhogy maradok az első kettőnél. Először az futott át a fejemen, hogy atyaúristen ezt meg kell majd kóstolnom. Na, nem azért, mert ajándék volt, és bárki megsértődne, csak saját elveim hajszolnának bele, melyek szerint soha nem mondunk semmit olyan dologról, amit nem tapasztaltunk meg első kézből. Vagy szájból. Aztán valami megkönnyebbülésfélét éreztem, hogy nem vagyunk mi egyedül a bikaformájú, stílusosan bikavért tartalmazó, szőlőfürtöt formáló, esetleg üveg vitorlást rejtő borszerű folyadékot tartalmazó üvegekkel. Elég sokat égetjük magunkat ezekkel, van belőle bőven parádé, fehérboros flaska, benne vörösboros szőlőfürttel a turisztikailag frekventált nagyvárosi negyedekben.

Ez a kis spanyol szuvenír ékes bizonyítéka annak, hogy vannak nagy marhák a világ más pontjain is, még az olyan nagy tradíciókkal bíró komoly borországokban is, mint Spanyolhon. Nem elég, hogy szépen, ízlésesen, nemzeti színű díszítéssel még be is dobozolták, ezt kibontva a fogadó oldalon lévő, „na, mi hoztatok nekem a nyaralásról” lelkiállapotban lévő delikvens megnyugodva veszi észre, hogy a bikácskában lévő egy korty Spanyolországon túl, még két pár kasztanyettához is hozzájutott. Ezek egyrészt erősítik a termék spanyol jellegét, aurát képezve a bikácska körül, melybe bevonódva sokkal inkább úgy érzi magát a célszemély, mintha ő is ott lett volna a helyszínen a nyaraló rokonokkal. Másrészt szépen csörögnek.

Csak miután végigfutott rajtam mindez, utána sejlett fel azon gyanú, mely szerint ezt direkt csak akkor csinálhatták, ha viccnek szánták, és ők is jó nagyokat röhögnek az egészen, egymás hasát csapkodják, szóval egy szürreális spanyol bohózat az egész. Ezt az elméletet támasztotta alá az is, hogy miután letekertem a kupakot a bika farkáról, akkor vettem észre, hogy még egy dugót is elhelyeztek a nyílásban, hogy ha esetleg valaki nem lenne 100%-ig biztos abban, hogy meg akarja inni a bika beltartalmát, akkor a dugó még egyszeri átgondolásra késztesse. Én tántoríthatatlan voltam, ha már eddig elmerészkedtem, innen nem visszakozhatok arcveszteség nélkül, hogy nézne az ki. Kinyitottam, annak ellenére, hogy a sztenderd dugóhúzó eléggé roncsolt.

Végre eljutottunk a sangríáig. A pohárban közepesnél világosabb rubin szín. Illatra azonnal orrba csap a tegnap este kint felejtett rostos narancslé. Kicsit fülledt, kicsit oxidálódott, amolyan már túlérett narancs, amit megenni már nem szeretnénk. E mögött lehet felfedezni egy kis vörösboros jelleget, fűszerességet, alkoholos illatot. Az igazság az, hogy szájba véve nem olyan borzalmas. Technológiailag alapvetően jól meg van csinálva, sav, tannin nem lóg ki, ízvilága egy síkon mozog. Semmi olyan nincs benne, ami azonnal hányingert váltana ki. Semmi extra, egy édesített, vörösbor alapú bulilötyi, egy közepesen kivitelezett, Apollo 440-t bömböltető, még bebútorozatlan hetedik kerületi legénylakás-avató buli központi bóléjának átlagos színvonalán. Vagyis, egyáltalán nem rosszabb, mint a VBK vagy a Dankó Pista.

Hát ennyi. Illetve még egy apróság: vissza ugyan lehet tekerni a kupakot, sajnos azonban a kifolyástól nem véd. Ha mégsem nyomnánk le az egészet, esetleg úgy érezzük, mégsem a barátunk ez a bikalé, szépen a mellső lábaira és szarvaira támasztva pihentethetjük az asztalon. Vagy ki is dobhatjuk.

Minden vélemény számít!