Hmm. Itt a Bussay-vörösbor! Vad-málna. De csak ha két jellemzőt használhatnék rá. A kendőzetlen málnaillat mögött-alatt egy jó adag földesség.
Ez az a zalai agyagíz, melyet már a Bussay Szürkebarát és Esküvé korábbi évjárataiban (2002, 2003) is éreztem. Ha úgy tetszik, nevezhetjük mineralitásnak is. Buja, fűszeres, mint egy jó kadarka, mégis más. Teli gyümölcsökkel, főleg málnával, vadmálnával, meggyel, és vadsággal. De nem rossz értelemben, amolyan „visszafogottan vad”. Kulturáltan vad. Száraz, könnyed, vagány alkohol, rakoncátlan savak, hamvas struktúra, egyedi karakter. Határozott málnás, kicsit meggyes, mákos, földes íz.
Ez a bor nem akar kifinomult lenni, sem nem szofisztikált, eleganciáról és kritikusokról, városi borszakírók pont-dobálásairól hallani sem akar. Csak természetes, csak intenzív, csak jó ívású, csak adni akar. Csak ott van a pohárban, és azt mondja: „én is itt vagyok, nem akarok sztárbor lenni, csak örömet okozni az embereknek.”
Mindezt egy elfeledett, ízig-vérig kárpát-medencei fajta, a Csókaszőlő. Ki más is készíthette volna, mint az a csörnyeföldi csóka, a Bussay doki! 1 hordó van belőle, szóval nem kérdés, hogy szét fogják kapkodni azok, akiknek jut belőle. Botrány, hogy még mindig vannak világfajták a szőlőhegyeinken.
(Küldte: Cseke Gábor, akit most már tutira fel kell vennünk a szerzők közé… )
