A Kampec Dolores jó dolog. Merthogy kitalált ? vagy félig-meddig kitalált ? népzenét (kitalált népek zenéje ? lehetne egy ilyen polc a CD boltokban, olyan umbertoecosan) hallgatni alapvetően jó dolog, megmozgatja az agyat. Vagy jól kitalált országoké, hazánk nem lenne ott ezen a polcon (sem).
Stevie Kraft először a komáromi erőd udvarán hallotta őket zenélni, mesebeli fesztivál volt, éppen Vappu napján, amiről még szó lesz itten. Aztán még sokszor sokszor hallotta őket itt-ott: szigeten némiképp illumináltan hajnaltájt a Bahia sátorban, ésatöbbi. Azt tudni kell, hogy Kenderesi Gabi a számokat mesével köti össze, és az felette szép és megható volt, amikor a Szigeten, még a hősidőkben végigmondta a koncert alatt a madárórát, hogy figyelmezzünk a természetre akkor is, ha éppen buli van. Tetszenek tudni, 4.30 feketerigó, 4.37 réti pityer?
Mind-mind csupa mesélős, gyerekkorba visszavivős koncertek ezek, amolyan léleksimogató. Elmennek annak az útnak a legeslegvégéig, amelynek a kezdete valahol a Varjúdombi mesék táján lehet. Mindenféle finomságok hangszereken, apró kis ilyen-olyan csilingek, prünytök, amik aztán nagyon is komoly, durva, sodró ritmusokká tudnak vadulni, amik viszik az embert, mit viszik, röptetik. És ehhez ott van Kenderesi Gabi hangja ? nem mindig tudni, hogy épp milyen nyelven énekel, meg egyáltalán, hogy most akkor melyik kontinensen van, mert van abban minden, akár egy versszakon belül is.
A Kampec egyébiránt akkor alakult, amikor Stevie Kraft még nem hallott malolaktikus fermentációról, a nyolcvanas évek közepén. Hajnóczy Csaba és a már említett Kenderesi Gabi zenekara, amelyben aztán jött-ment belépett-kilépett a magyar etno-közeli jazz szaxofonosok legjava, jelesül: Grencsó István, Ágoston Béla, Szokolay Dongó Balázs és most legújabban László Lilla. Jó zenészek, jó zenékkel, meg elhatárolható korszakokkal, ahogy ez egy húszéves zenekarnál lenni szokott: nagymúlt.
A koncert Vappu estéjére esett, ami külön jó dolog. Vappu, az a finn tavaszünnep. Az egész kicsi, rokonszenves és sikeres ország ilyenkor, a szép régi hagyományoknak megfelelően fehér sapkát tesz a fejére, és a naplementekor kezdve a sárga földig leissza magát. Régi barátok találnak egymásra, majd dülöngélnek tovább, egy szó mint száz, ez a tavasszal újjáéledő természet méltó megünneplése. Történetesen Stevie Kraft születésnapja éppen Vappura esik, megnyugtatja az a tudat, hogy valahol messze északon egy egész ország tart vele a disztrojban. A koncertre és a pedig Dr Nemtudomka és Pelogi kísérték el, a doktor vele tartott a hajnalig nyúló disztrojban is…
A Kampec Dolores önálló fellépéséről talán annyit, hogy kicsit színtelenül indult, nem volt meg benne a Dr Nemtudomka által minden zenében keresett és nagyra értékelt dög. De aztán rátaláltak az útra, és kapaszkodtak fölfele rendesen, vitték a közönséget is, de a koncertidő túl rövid volt ahhoz, hogy rendesen végig is vigyék a dolgot. Igaz, aznap este nem is azért mentünk oda.
A Kampec után a MacZde Carpate következett (Benjamin VAUDE ? ének, szöveg, Maël SALETES ? gitár, ének, Bertrand TARDY ? e.bass, Pierre THOUZERY ? dob), Grenoble-i hangászok ők, intellektuális rockot vagy mit játszanak. Gondolkodós zene az is, csak kicsit jobban belefekszenek az urak a húrokba, és olykor tépik őket nagy lendülettel.
Ahogy ők írják saját zenéjükről, ?pucér rock ez, más zenei irányzatok fattya?. 12 éve játszanak, a koncerteket pedig mindmáig kísérletnek tekintik inkább, mint előadásnak. Vaude úr például egy szám alatt egész rendesen bemozogta az egész millenáris koncerttermet, ami azért valljuk be, nem kicsi. Telt hangzású és dögös rockkal nyomultak az urak, de néha olyan érzése volta az embernek, mintha egyes számoknál elmaradt volna a satisfaction. Bármilyen dinamikus volt a hangzás, a szám-épületeknek valahogy mintha nem lett volna teteje, tetőpontja.
És akkor a két zenekar egyesült, és bekövetkezett a csoda. Az a dinamika, ami sokszor hiányzott a Kampecből és az a beteljesülés, ami a MacZde-ből, látványosan és tökéletesen jelent meg az összeolvasztott produkcióban, ahol a vokális megoldások és a fúvósok is színesebbé váltak, katartikus tetőpontjai lettek a kicsit álmosan induló koncertnek. A hírek szerint a grenoble-i MacZde ajánlotta fel a Kampecnek a kooperációt, jól ráérezve tán a tökéletes komplementaritásra, arra, hogy a MacZde hangja és jang-ja új minőséget hoz létre a Kampec jin-jével, ez az igazi küvé, amikor a komponensek olyan új minőséget hoznak létre, amilyen azelőtt és külön-külön nem létezett. A Carpate Kampec ? MacZde Dolores Bigbang egy éve koncertezett először együtt Dél-Franciaországban, most a szomszéd országokban portyáznak, minél gyakrabban kéne együtt muzsikálniuk.
Mármost nyilván küvét kellene ajánlanunk, az igazság azonban az, hogy a Millenárison az egyik legjobb reduktív műhely, a töki Nyakas (nyaki Tökös?) pincészet friss fehéreivel tartottuk magunkban a lelket, egy ilyen bor Dr Nemtudomka-féle régebbi leírását mellékeljük kedvcsinálónak, a Nyakas ropogós pettingborai messzemenően a legjobb buliborok közé tartoznak.
Fennállásunk óta először próbáljuk pennánkat a müller thurgaun köszörülni. Ennek tudásunk korlátain kívül objektív okai is vannak. A müller thurgau defenzívában van, alig találkozhatni vele a polcokon. A sors igazságtalansága okán, vagy joggal szorult-e vissza a poétikus nevű müller thurgau vajon? Vagy sajton (Karinthy)?
Nem volt ez mindig így, a kombinátos időkben nagyonis sikeres fajta volt a müller thurgau (továbbiakban mt), mert képességei jól passzoltak az akkori idők szelleméhez, ami kétségkívül kicsit gyanússá teszi. Itt főleg a termés mennyiségére gondolunk, az mt okádja a fürtöket, volt, hogy vagy két évtizede (Gyöngyösön) 20 tonnát szüreteltek belőle hektáronként, ma 6-9 tonna a csúcsminőség feltétele. Az mt azonos a rizlingszilvánival, bár a minap olyast hallottam, hogy újkeletű genetikai vizsgálatok szerint nem is biztos, hogy a szilváni a mamája, hanem lehet, hogy a saszla. Az mt-t alkotója, Hermann Müller-Thurgau találékonyan saját magáról nevezte el, a szakirodalom szerint a mester a XIX-XX. század fordulóján élt és alkotott Svájcban. Itt ugrasztotta egymásnak a (rajnai) rizlinget és a szilvánit 1891-ben.
Az Ainsworth-Woods borkalauz szerint Herr M-T nyilván azért csinálta ezt, mert olyan szőlőt keresett, mely rizling minőségű, ám korábban érő és bő termő. Ám sajnos ezen célkiűzései közül csak az utolsó kettőben ért el sikereket, mondják az angol borszakírók, ami azért túlzásnak tűnik. Jellegzetes mitteleurópai jószág az mt, nagy csodákra aligha képes, de az élet sem szüntelen nagy csodákból áll, szerencsére, kellenek könnyed és hétköznapi borok is. Ez itt például egy remek müller-thurgau, a hűvös-meszes-savas Etyeki borvidékről származik, a honi reduktivitás atyja, Malya Ernő bűvölte palackba.
Szép zöld reflexek csillannak a világos zöldessárga borban, üde, friss, profi illata vegetális jegyeket mutat, virágos mezőn tapodunk, majd friss gyümölcsillat zöld sugara villan a pohár felett. Egy kis cseles (tudatosan alkalmazott) szénsav csipked, karcsú és könnyű a bor, tavaszi beszélgetések és zöld saláták, vegetáriánus ételek, zöldség krémlevesek és könnyű, fehér szárnyas húsok mellé kínálkozik, illetve halak úsznak az ember csarnokvizébe, ha az ember a Nyakas Pince Budai Müllet Thurgau-ját kóstolgatja.
Nem utolsósorban szégyellje magát mindenki, aki nem jött el. Merthogy hely lett volna még. Talán még olyan 500-800 embernek, azaz gyalázatosan kevesen voltak ahhoz képest, milyen magaslatokba emelkedett a koncert, ez valszeg a Millenáris kommunikációjának sara.
Szolgálati közlemény: az utóbbi négynapos, háromnapos és ilyen-olyan ünnepek súlyosan összezavarták a Borravaló brigádot, különösen Stevie Kraftot. A későbbiekben folytatjuk a rendszeres ivászatot, és tartjuk a megjelenési rendeket! a jelszó: legyen mindig hétköznap!
Korábban:
Zene-bora XI: Ferenczi + Gere = 5 csillag
Zene-bora X: A nevem Wilson, de hívjatok csak Big Daddy-nek!
Zene-bora IX: Harnoncourt Lopunk az Illés-klubban – Vörös buliborok
