Somló-hegy a legkisebb magyar borvidék, tudja ezt minden önjelölt urbán-sommelier. Kicsinek kicsi, abban hiba nincsen. Magányos hupli a Kisalföld délnyugati szélén, a balatoni vulkánvonulat legészakibb tagja. Bazaltorgonák, lapos tető, amint az egy tisztességben kialudt vulkánnál illik. És akkor itt a kötelező kör, tudjuk le rögvest az elején! Szól legenda arról, hogy a somlai a nászéjszakák bora. Állítólag a vulkáni talaj magas vastartalma miatt, azt mondják, garantált a fiúutód nemzés? állítólag. Letudtuk, menjünk tovább, senkinek sem esett baja.
A borvidék kicsinysége ellenére irgalmatlanul széttagolt. Mert hát ugye a nagyon köves talaj, a meredek fal nem adta magát könnyen, ez nem a végeláthatatlan kordonsorok vidéke. Sok helyen még ma is inkább az ipari alpinista végzettség kell a metszéshez, mint a szőlész-diploma. Tessék megnézni a Google műholdképén, hogy mennyi apró csíkból-foltból öltötték össze azt az 550 hektárt (na jó, a Ság-heggyel együtt a Nagy-Somlai Borvidék kiad 830 hektárt)! Szóval van egy nevetségesen aprócska hegy, és rajta 3000 termelő. Az nagyon sok. Ha valaki oszt-szoroz, akkor hamar rájön, hogy errefele 1 hektár már komoly birtoknak számít.
Na de miért is alakult ez így? Először is, az úgy kezdődött, hogy a középkorban a föld épp aktuális tulajdonosai (merthogy a hegytetőn levő várat elég sűrűn adták-vették) kiadták a földet a jobbágyoknak, vesződjenek csak a köves meredekkel? Nos, a bor annyira jó lett a vulkáni alapon, hogy a XIX. századra a Somló hihetetlenmód divatba jött, sikk lett egy kisebb borházat fenntartani. Mivel boldog-boldogtalan a hegyre akart járni bulizni, meg mindenféle gáláns kalandokba keveredni a vincellér lányával, ezért a birtokok tovább aprózódtak. A hegyen a módszertani műhely a zirci ciszterek borháza lehetett, ahol a misézés hajtóanyagát termelték a jámbor barátok. Aztán jött a filoxéra, és ahogy más vidékeken, Somlón is taccsra tett mindent.
Addig a szőlő elég össze-vissza volt telepítve, egyben szüreteltek, következésképpen Somlón egyféle bort készítettek, somlóit, volt fehér, vagy fehér. Zichi Manó azonban gondolt egyet, és elkezdte külön parcellákba telepíteni a fajtákat. Az 1884-es boratlasz a következő fajtákat sorolja föl: ?Furmint, Rakszőlő, Juhfark, Olasz-Rizling, Sárfehér, Sauvignon, Semillon?. A borvidék túl kicsi, és túl nehezen művelhető volt ahhoz, hogy komolyabban nekiessenek a szovjetemberek módszereivel, ez volt Somló nagy szerencséje.
Ezen elméleti alapok után csapjunk a lecsóba! A kóstoló a Magyar Borok Házában volt, Tornaiékon kívül a Csordás-Fodor pincészet, Dénes Tibor, a Fehérvári Pincészet, Fekete Béla és Innhauser István borai kerültek az asztalra. Meg sem kísérelnénk teljes leírást adni, arról lesz szó, ami különleges, meg ami tetszett Stevie Kraftnak.
Tornaiékat régi ismerősök, ők a borvidék legnagyobb termelői, most olyan 40 hektáron termelnek, a hegy lábánál meg ott áll a solymos borházuk, a fél Somló náluk palackoztat. Azt azért tudni kell, hogy nem új versenyzők ők, Tornai Bandi bácsinak ez volt a 63. szürete a hegyen, már a ’80-as években is maszek palackozott bort árult. Stevie Kraft azon mélázott, hogy a Somló jól járt Tornaiékkal: minden borvidéken van egy ?legnagyobb” cég, amennyiben ez a cég jó, igényes, és fejleszteni akar, az húzza magával a többi kisebb birtokot is. Tornaiék éppen ilyenek, fejlesztenek, akarják az újat, de nem ész nélkül.
A nyitóbor a Solymász szériájuk Szürkebarátja volt. Ez olyan 800 HUF/palack körüli áron kapható, ami jó dolog. Azért jó, mert nem árt a majdani fogyasztókat már korábban megismertetni Somló ízével, hogy aztán majd visszatérjenek a nagyobb összegekkel is. A címkén is látszik, hogy ez egy bulibor, és miért is ne legyen ilyen éppen Somlóról? Becsületes magatartás ez, mert a kevésbé ásványos területek borát nem akarják csillagászati áron elpattintani ? a bor egyébiránt virágillattal nyit, aztán a szájban gyümölcsök, elsősorban barack mutatkozik, a sav somlóian magas, amiképp az alkohol is. Az egyetemi bor-önképzőkörök sztárja lehet, joggal.
Tornaiék fölső kategóriája a Top Selection, ennek is külön címkéje van. Itt már egyértelműen komolyra van véve a figura, komoly hozamkorlátozással, dűlőszelekcióval, fürtválogatással. Aranyhegyi furmintjuk zárt illatú, kis körtével. Ízre közepesen telt, van egy kis maradék cukker, ez kedvessé teszi, mielőtt a szájban kinyílna az ásványos íz, emellett kis körte/egres adódik benne, de az hosszan, elegáns is, meg kedves is a maradék cukros bűvészkedés okán.
Dénes Tibor a Ság hegyen borászkodik, amely 1998 óta tartozik a borvidékhez. 2007-es első bora a Premier cserszegi, Irsai, ezerfürtű és olaszrizling küvéje. Ropogós egres, és fehér vadvirágok vannak az illatban. Ízben virágos, a bor egyáltalán nem koncentrált. Ahogyan a borász mondotta, tulajdonképpen ezt víz helyett ajánlja, nyáron. Akkor viszont rengeteget lehet belőle meginni, ugyanis az ember szinte észre sem venné, hogy bort iszik, olyannyira diszkrét. Talán túlságosan is. Az olaszrizlingjük azt bizonyítja, hogy a terület mindenen felülkerekedik. Jelesül a borban túl sok még a fa, kéne neki 1-2 év, hogy rendezze sorait, de Somló átüt a tölgyön, a vanílián is átérzik a mineralitás.
Csordás-Fodorék 2007-es olaszrizlingje elegáns, klásszik somlai bor. Amennyiben a somlai fő ismérve az ásványosság, akkor ez nagyon az. Ízében ráadásul mindenféle trópusi gyümölcsöt is talál az ember, szokatlan dolog ez egy olaszrizlingtől. A juhfark (2006) zöldes reflexű közepes citromszín bor, illatra a szokásos ásványos-büdösséget hozza (rettenet szaga tud lenni egy ilyen juhfarknak) kis petrolosság is van benne (mármint hogy a bor dízelszagú). Testre szikár, közepesen erős citrusos íz, kegyetlen nagy ásványosság közepette, az ember facsar egy kis citromot a bazalt őrleményre, aztán forgatja a szájában, olyan.
Fekete Béla a hegy egyik nagy öregje, őskonzervatív módszerekkel dolgozik, se kóracél tartály, se traktor, se ozmózis, se semmi. Fahordók, azt jónapot. 2005-ös furmintja zárt, körtés illattal indít. Ízre elsőként déli gyümölcsök jelentkeznek, majd fanyar körtés egreses íz, végezetül somlói mineralitással zár a bor. Hosszan, nagyon hosszan. Juhfarkjára talán a robusztus, meg a rusztikus volna a két megfelelő jelző. Illata ásványos, pörkölt, fémes, tiszta intenzív. Ízre először citrusok nyitnak, majd egy jó adag bazalt következik, amely hosszan eltart. Nagy testű, nehéz bor ez, nem az a csacsogós fajta. Alkoholban az ideálisnál némiképp erősebb.
A kóstoló egyébiránt nyilvános volt, és Stevie Kraft ezt felettébb fájlalta. Nem azért, mert szeretne bezárkózni egy elefántcsonttoronyba, amely jó borokkal van megtöltve (bár az sem utolsó opció), hanem azért, mert a tisztelt közönség annyi sületlenséget hordott össze, hogy az olykor már fáj. Külön kiemelné itt azt a parasztinges-nagybajuszos történész urat, aki ?lábvíz” osztrák borokról beszélt, később meg nem átallotta megkérdezni, hogy mi köze a franciáknak a borhoz. A legrosszabb ilyenkor a borásznak lehet, akinek mindezt végig kell mosolyogni, meg hümmögni, és nem oszthat ki lendületből egy rendes tockost, pedagógiai jelleggel. Persze a közönség összetétele nem a somlói borászokon múlott. Ennek ellenére jól sikerült mutatvány volt ez, igen sok tanulsággal.
Korábban: