Amikor néhány éve megrendezték a borfalut, furcsán méregettük. Volt aki azt mondta, hogy a megyei másodosztály seregszemléje, ráadásul anno kínosan ütötte egymást az időbont a palotabéli borfeszttel. Más viszont esküdözött, hogy ez mekkora jóság már. Mostanra úgy tűnik a kiállítás kezdi megtalálni a helyét. Csak az a rohadt forró beton, az ne volna? Kismesterszpotting szakmányba. 
Szombat délelőtt tizenegykor találkoztunk az Igazi Kisfröccsel, és a Svejci Bicskával, hogy úgy rendesen, alaposan feldolgozzuk a rendezvényt. Fura módon a helyi biztonsági szolgálat emberei közepette (dekoratív, narancsszín pólós kopaszok) simán átsétáltunk a kapun, a kutya nem szedett tőlünk belépőt. Később tudatosodott, hogy nem mi lettünk félelmetesek, hanem egyszerűen nincsen belépő. Nu erre varrjunk gombot ügyesen. Tehát még egyszer: nincs beugró. Lehet venni poharat 300 forintért ? ez méltányos, és hozzá nyakba lógatható taktikai borkóstoló zsebet, szintén 300-ért ? ez viszont hülyeség, lehúzás.
Kuponokat nem lehet kapni ? mindenki készpénzzel fizet. Cserébe a VPOP karöltve razziázik az Apehhel. A hely a szokásos gerendaerőd, bemenni mikróbusszal nemigen lehet, így minden borász úgy cimbálja be az árut, ahogy tudja: ki kézikocsin, ki ölben. Amikor becsekkoltunk éppen Don Simon de Eger szitkozódott ezen, meg a hatósági jelenléten, azt mondta, be nem teszi a lábát többet Budapestre.
De miért érdemes borfaluba menni?
A helyzet az, hogy a kicsikért. Valahogy úgy van vele az ember, hogy bárminden tisztelete a nagy és befutott pincéké, de idefönn a székes fővárosba? valahogy nagyon kevés a lehetőség arra, hogy istenigazából felfedezzünk, meg kísérletezzünk. Pláne alig lehet igazi kis családi pincékből származó jóságokat találni ? tisztelet a kivételnek. Akik nem férnek be a palotába, azok kényelmesen elférnek egymás mellett itt a Műcsárda, meg a Drótkefe között.
Szóval kispince ? meg nem is olyan kispince ? vadászatra föl. Az Igazi Kisfröccsel, meg a Svejci Bicskával abban egyeztünk meg, hogy tekintettel a gatyarohasztó hőségre, egy rövid fröccsös bemelegítés után kizárólag fehérborokat kóstolunk. Emberkínzás lett volna ugyanis a hőségben nagyseggű vörösöket kortyolgatni, és nálunk legfőbb érték az ember.
Somló & Balaton
Laposáékról már ejtettünk néhány szót ezeken a biteken, de most ismét meg kell jegyezzem, hogy tessék kurvára odafigyelni arra, amit ez a bazaltfetisiszta család művel a Badacsonyon (meg a Somlón, a Csobáncon, és a Szent György-hegyen). A boltot egy darab ideje már az ifjabb generáció viszi Laposa Bence személyében. A 2006-os évjáratot teszteltük: Kéknyelű szűzterméssel indítottunk, és azon nyomban megegyeztünk abban, hogy tulajdonképpen haza is mehetnénk, mert ennek nagyon nehéz lesz fölé lőni. További tételeket vizsgáltunk 2006-ból, és bizony, mind-mind azt bizonyította, hogy erre az évjáratra, ennél a pincénél érdemes lesz odavigyázni.
Ha már ásványok, átugrottunk kicsit a Fekete Bélához, akiről David Copp azt találta írni a magyar borokról szóló könyvében, hogy ?the juhfark man?. Somlói gazda, de a bora elegánsan fölötte áll a somlói közhelyeknek. Jelesül az orrot lecsavaró, nyelvet letépő fanyar savakon, amelyeket egyrészt juhfark karakternek, másrészt tájjellegnek szoktak mondani, igen helytelenül. Nagyon szép kézműves, gyümölcsös borok voltak, különösen a 2006-os furmint ragadott meg, na aztán odavág rendesen: férfias, amennyire csak lehet, de elegáns es. Finom kézimunka. Közben Béla bácsi elmesélte, hogy annak idején hogyan bírságolta meg őt a kilencvenes évek elején az OBI (aki nem tudná: Országos Borminősítő Intézet) mert juhfarkat termesztett a Somlón ? azt mondták neki, tájidegen fajta?
Meglátogattuk még a Fogl pincét, amely Balaton-felvidéki családi vállalat. A palackjaikra Dörgicsét írtak, de ez esetben ez megtévesztő: nem a faluban, hanem kint a szőlőhegyen van a bázis. A múltkorában pusztán a címkéből kiindulva sikerült behatóbban megismerkedni az Akali-medence földrajzával, anélkül, hogy egy csepp Fogl-borhoz jutottunk volna. Épp ezért, most jónéhány palackkal vételeztünk az olaszrizlingből.
Pink farkas
A gyöngyösi Bárdos és fia pincészet dizájnja meglehetősen vészjósló. Jelesül a palackokon két, egymással nagy egyetértésben lopakodó (zsákmányt cserkelő?) farkas látható. Pár vonal az egész, de elég félelmetesek azok a vonalak. Viszont a rozéjukon a falka mellett van még egy kisebb matrica is, jelesül egy Vinitaly aranyérem. Nakérem, illatra, ízre tömény eperlekvár, tessék komolyan venni! Bár kifele megyünk a nyárból, de azért tessék csak leakasztani egy-két palackkal a farkasos rozéból, lehet, hogy az első őszi kacsasültekhez is jól jön majd!
És végezetül. Mi volt a házibuliban a csajok abszolút favoritja gimiben? Na mi? Hát persze, hogy a Debrői Hárslevelű, jó cukrosan, made by Egervin. Barna címkéjével még az isten is arra teremtette, hogy szimatszatyorba töfködjék. Éppen ezért hat sokkszerűen az, ha valaki igazi debrői hárslevelűt kóstol. Velünk tavaly fordult meg a világ ez ügyben. Tóth és Tóth. Így hívják a pincét, amely újraalkotta a debrőit. Ott voltak idén is, szerencsére. Az art deco grafikás palackcímkék éppen olyan frankók, mint tavaly voltak. Újításnak idén volt késői hárslevelű is. Ezzel a borral érdemes átgondolni, hogy miért is tudunk ilyen keveset arról a vidékről.
Erre való tehát a borfalu: molyolós felfedezős fesztivál. Csak a szombat délelőttről-koradélutánról tudunk beszámolni, nem tudjuk, mi ment később a színpadon, volt-e nyenyere, mekkora volt a tömeg. Borozni mentünk, nem szórakozni.
Stevie Kraft
Korábban:
