Tehát a dátum, 1971. Ez gyakorlatilag a bor forradalma előtti történet. Az újvilágban sok helyen épphogy ledugdosták az első oltványokat a földbe: ha meg volt is régebbre visszavezethető bortermelés, akkor az a helyi keresletet látta el. A bor világkereskedelme még igencsak gizdácska volt, az ital akkoriban csúcsszinten a kevesek élvezete volt, alapszinten meg nem volt benne sok köszönet.
Azóta a The World Atlas of Wine-ból négymillió példányt adtak el, és 14 nyelvre fordították le. A szerkesztésbe Mr. Johnson bevonta Jancis Robinson Master of Wine-t, és nemrégiben adták ki a hatodik átdolgozott, javított bővített, frissebb-lágyabb-jobb kiadást. Johnson tényleg a legalapvetőbb könyvet alkotta meg az akkori világ borairól, és valljuk be az őszintét, azóta sem nagyon született érthetőbb munka ez ügyben (talán az Oz Clarke-féle, 3D térképekkel tarkított atlasz lehetne még ilyen, ha Clarke nem az egotripjeivel lenne elfoglalva egyfolytában.)
Az elsőben természetesen még egészen másképp nézett ki a bor világa, mint ahogyan azt manapság ismerjük. Az meg külön vicces, hogy ez a könyv még totálisan írógépen készült?
A világ, akkor
A szokásos struktúrában halad az atlasz. Legelőbb természetesen a franciák (Bordeaux és Burgundia nagyjából a könyv harmadát teszi ki?), majd a németek, olaszok, spanyolok, portugálok, majd az európai resztli.
Mivel akkoriban az Észak-Afrikai meccsek nem voltak lefutottak, bizony jelentős részt szentel a Maghreb bortermelésének, és az északra menő festőszőlő szállítmányoknak. Keményen jelen voltak a brit piacon viszont a németek: a félédes Liebfraumilch szoktatta rá az angolok többségét a borivásra? (az persze más kérdés, hogy a németeket ezért a mai napig ba***gatják). Jelentős terjedelemben ír Mr. Johnson egy akkoriban futó nagy projektről, bizonyos Szovjetunióról, amellyel akkoriban, khm? számolni kellett.
A dél-amerikaiak, mint reménytelen lokálmatadorok futnak ? akkor éppen az Argentinok vitték a prímet mennyiségben, Chile éppen csak elkezdte összeszedni magát. Az ausztrál bortermelés, no hát igen, nem kifejezetten export-központú, meg egyelőre még nem nagyon lehetett hallani az anaerób borászat vívmányairól? Egy szó mint száz, az akkori borvilág sokkal zártabb volt, technológiailag pedig jóval alacsonyabb szinten állt. Nem is beszélve a címkedizájnról. Jó, jó, menő dolog a retro, de ez egyszerűen borzalmas?
Magyarország anno
Mr. Johnson természetesen Magyarországra is elutazott, amikor az atlaszt írta, nem csak amolyan másodkézből, közlönyből, íróasztal mögül készült ez a könyv. A leírások alapján arra lehet következtetni, hogy járt a Balaton környékén, valszeg elvitték a Császár-Bársonyos nevű, 1959-ben kijelölt borvidékre is (emlékszik erre bárki is? Stevie Kraftnak semmi sem ugrik be róla?). Megjárta Egert, és Tokajt is, arról szól a leghosszabb, és leginkább élő tájleírás.
A hatvanas évek végén járunk, a tokaji reorganizációt már lezavarták, Kádár hatalma biztos, virágzik a szocialista nagyüzem. Éljenéljenéljen. Azt azért meg kell jegyezni, hogy a korabeli nagyüzemi működés koránt sem volt annyira távol mindattól, amely hasonló szellemben például NSZK-ban történt akkortájt (a burkus bortörvény 1971-ben tette taccsra a virágzó rizling-kultúrkört jó két évtizedre az igénytelen, cukorrépaföldön termelt Müller Thurgau javára). A különbség leginkább abban van, ami azóta történt. Azzal együtt, hogy a borászat fejlődött a legtöbbet Magyarországon, a rendszerváltás óta.
No és milyen is a magyar bor 1971-ben? Elsősorban fehér. Mr Johnsont ?inkább pékségre, mint zöldségesboltra? emlékezteti az illat úgy általában. Édes, tüzes, mi több olykor egy árnyalatnyit vadsággal. Zsíros, fűszeres ételek kísérőjének ajánlja, egyáltalán nem desszertnek. Johnson úr valami frankó kombinátos olaszrizlingekkel akadhatott össze?
A borvidékek boncolgatásakor rögvest felhívja a figyelmet, hogy a magyar szőlőtermő terület fele az Alföldön helyezkedik el, ahol a szőlőt a homok megkötésére használták, csakúgy mint Észak-Afrikában. Itt ?a borok fele Kadarka, a másik fele pedig Italian (olasz) Rizling, amely lágyabb, ez a magyar köznapi bor.?
Kadarkás vidékként írja le a Mecseket, Szekszárdot és Villányt. A Balaton környékével külön szekció foglalkozik, leírja a XIX. század balatoni borőrületét, amelyből akkorra már csak a töménytelen mennyiségű nyaraló maradt a hegyoldalakon. Valószínűleg elvihették a Badacsonyi Állami Gazdaságba is, mert a badacsonyi borokat kiemelkedő részletességgel írja le, különös tekintettel a kéknyelűre. Emellett megemlíti a somlói rizlingeket és furmintokat, valamint a móri ezerjót. Mint írja, Mór szárazabb, Somló lágyabb borokat termel (ajjaj, milyenek lehettek azok a lágy somlói borok?).
Eger kapcsán ?hatalmas állami pincéről? ír, amelynek mélyén ?több száz, idő feketítette, tíz láb átmérőjű, takaros vörös abroncsokkal összefogatott hordó sorakozik.? ? ismerős a kép? Megemlíti a bikavért, amely tíz évesen van olyan jó, mint egy érlelt Chianti. Na mármost, azt tudjuk, hogy akkoriban a Chianti sem volt annyira erős? Emellett ír még a leánykáról, amelyben a korabeli szakik nagy lehetőségeket láttak.
Tokaj
No ebből a részből tudja meg az ember igazán, hogy milyen kép élt a fejekben a kelet-európai államokról (és milyen kép öröklődött tovább). ?Frissen sárgára festett négylovas szekerek előznek szürke, hordószállítókat a Tokajba vezető úton. Az út köveit szalmával kevert sár borítja. A Bodrogról felszálló pára takarja a rézszínű szőlőültetvényeket. A halászcsárda ajtajából harcsapaprikás, szalonna, tejföl és kávé illata szállong. Tokaj olyan, mint a novellák orosz városai, amelyek nyíltságukkal égetik be magukat az emlékezetünkbe. Nem is csoda, Oroszország mindössze negyven kilométerre van innen.? ? no ezzel a képpel kellene kezdenie valamit a Tokaj Renaissance-nak. (Annyi fejlődés azért történt időközben, hogy a Csehovi miliőből Tokaj sikeresen átküzdötte magát valami súlyosan csehszlovák forma- és színvilágba.)
Becsülettel leírja az aszúkészítés is, bár azt nehéz elhinni, hogy bárki is megértette volna a leírásból, hogyan készült az aszú. Ráadásul, hiába értette meg, akkoriban a kombinátos aszú nem úgy készült, sokkal kegyetlenebb, iparibb módszerrel facsarták a hegyek alá csúszott ültetvényeket. ?The Tokaj custom is to keep the most nobly rotten (or ?Aszu) grapes to one side, and crush them into a pulp in tubs called puttonyok.? ? hihetetlen. Azt írja a brit jóember, hogy a modern tokajit pasztörizálják (ami nem lehetett valami kíméletes megoldás akkoriban) ?ezért jellemzik madeira-szerű, főtt ízek?. Miután megkóstolt néhányat a régi időkből őrizgetett aszúkból, Hugh Johnson azt a következtetést vonta le, hogy annak idején jobb aszúk készülhettek Tokaj-Hegyalján, mint 1971-ben.
Lovasi Andrást idézve, ?Jó hogy vége a hatvanas éveknek, és nem jön újra el.? Az atlasz hatodik kiadása négy oldalon foglalkozik Magyarországgal. Hála az égnek, hogy a szócikket teljesen újra kellett írni?
Korábban:
