A múltkorában húszezer forint fölött fizettem egyetlen palack borért egy étteremben. Azért ez olyan magasság, hogy errefelé már haladó borbuziknak is ritkás a levegő, már ha nem rendelkeznek szinte kiapadhatatlan anyagi erőforrásokkal. A dologban az a legszebb, hogy egy csöppnyi szándékosság nem volt a dologban, alant az okok, meg a sztori.
Régi ígéret volt, hogy kipróbáljuk a Pampast. Egy Argentinában felnőtt kollegám ódákat mesélt a helyi konyhaművészetről, naná, hogy menni kellett. Angusmarha, chimichurri, kell-e ennál több? Elmegyünk steakezünk, vörösborozunk, és jó lesz.
Na végül is rászántuk magunkat, nekiindultunk, steakezni. A bor szakirodalom igen rendben volt, úgy tűnik komolyan veszik magukat: itt a hazai élvonal, és valahogy a külföldiből sem csak úgy mutatóba voltak a listán jobb nevek. Bár a múltkori tesztünkön az európai borok szofisztikáltság tekintetében leiskolázták az újvilágot, azért úgy döntöttem, mégis inkább argentin malbeccel támasztom meg a steakemet. A pincér nyitotta is a szakirodalmat a vonatkozó oldalon, egy oldal Chile, egy oldal Argentna, utóbbi átlagban 4-8-10 ezer forint között, még azt mondom, OK.
A periférikus látómezőmbe azonban bekúszott egy fekete tábla, rajta krétával az aznapi ajánlat, jelesül, Alta Vista Alto, 1999 – 2190. Utóbbi az ár. A táblára ugyan ráhajolt egy kissé az ajtó, no de azt mondtam, Alto, vazz, kétezeré? Idevele?. Szóval rendeltem egy Altót. (Itt akkor álljunk meg egy minutára: tehát az Alta Vista Argentina egyik legmenőbb borászata, a Mendozai borvidéken dolgoznak ? ez az Andok keleti lejtőit jelenti. Csúcsboruk, az Alto, 80 százalék Malbec, és húsz százalék Cabernet Sauvignon keveréke. Az altoból igen nehéz régi évjárathoz hozzájutni, ugyanis nagyon gyorsan fogy.) A pincér elsiettt, majd diadalittas arccal hozta a palackot, azt mondta, szerencsénk volt, mert az utolsót csíptük el. Nahálaistennek.
Címkén az arany nap, ez az!!! Dekantálás kóstolás, masszív illat vaniliából és feketecsokiból, aztán az ízben ez kiegészült még valami szilvás gyümölcsös árnyalatokkal, namondom, mit ugráltunk a teszten, visszafogottabb történet ez, mint a hagyományos újvilági nagy test-nagy élvezet borok? miazhogy. (Na persze, a nagy test megvolt, hiba nélkül, csak hozzá kellőképpen ösze volt csiszolva a tartalom is.)
A vacsora végeztével ? amikor már holmi übertömény argentin tortákon és csokis browniekon is túl voltunk, jöhetett a végkifejlet, jelesül a számla. Ebből a kis fecniből, pedig megtudhattam, hogyha a borválasztáskor a fejem egy kissé oldalra biccentem, a táblán még egy nullát láthattam volna, így a korrekt összek húszezer fölé emelkedett. Sebaj, borért-kajáért bármit, fizettünk azt mentünk, de megérte-e?
Kis guglizás után az általános eredmény az, hogy nem. A magyar éttermi árazás ennél a tételnél majdnem egy tízessel alacsonyabb volt. Mármint egy pár éve. De ne feledjük el, hogy a bor értréke képes nőni, aztán, ha már a tétel beszerezhetetlen, határ a csillagos ég, lásd még a Christie?s aukciósház árveréseit vonatkozó témában ? odamegy az ember Rolls Royce-szal, és hazavisz egy palack bort gyalog, a hülyének is megéri.
Az, hogy a magyar vendéglátóipar pofátlanul túlárazza a borokat, tény – sirasztó, vagy nem, ez van.
De az élmény, kérem! Azt talán smafu? A hülyének is megéri, ennyiért meginni az utolsó palackkal, ráadásul ne feledjük el, hogy egy baromi jó borról beszélünk, nem akármiféle lőréről, amit jó társaságban ittam meg. Akkor mi a problema? (Eddig az önnyugtatás, én meg itt le is zártam magamban az ügyet, és a mérleg továbbra is annyi, hogy még így is megérte.)
A későbbiekben meg tessék odasétálni a táblához, és közelebbról szemrevételezni a kiemelt ajánlatot. Az a legbiztosabb.
