Civil, de értő borszeretők (mint pl. dr. Süli Ágota, vagy a Svejci Bicska), firkászok és kereskedők (mint Szabó Zsuzsi és Molnár Andor, akik mostanában nyitnak borbárt, Vasvári László, az Újvilági Borok Háza tulajdonosa, ahol Bodó Ti-Bor teríti az anyagot, Weér Yvó úr, a Művelt Alkoholista profi bloggere, mint wendég és dr Nemtudomka) valamint a bírálónak is jeles borász Kamocsay Ákos Jr. alkották a kócos zsűri gerincét a mostanában nyiladozó Újvilági Borok Háza című budai borboltocskában. Mintha egyre több borboltocska nyiladozna, hálistennek, párhuzamosan azzal az eleven mozgással, ami a magyar borkultúrát-borpiacot változatlanul jellemzi, és ami ugyanolyan dinamikusnak tűnik, mint a gengszterváltás elején.
Azért mondjuk, hogy Kamó Jr. kóstolónak is kafa, mert érdekes módon nem minden jó borász jó kóstoló. Emlékezetes, ahogy a télleg nagyszerű és népszerű villányi bormester a saját merlotjáról bizonygatja a tévében, hogy egri pinot, vagy az a szekszárdi maestró, aki egy teszten a zsüriben egyedüliként a sárga földig lepontozza a saját borát, amit a többiek mind felpontoznak. Az az igazság, hogy némi kárörvendést érez ilyenkor a nem szakmabéli, bölcsészből lett kóstoló, nem feledve, hogy a borász, mivel túl sokat tud, egész más point of view-ból nézi a bort, mint a poharát a kimeneti nyíláshoz tartó fogyasztó, illetve annak felfokozott képviselője, a firkász. Tény, hogy ez a 2005-ös karcsúbb, mint a 2006-os, de én megbocsátok a szőlőnek, mert tudom, hogy milyen nehéz dolga volt a nehezebb évjáratban, ezért pontozom föl, mondja a borász, akit mintha egyébként is keveset látnál (nemzetközi) borversenyen bírálni.
Mármost ez nem áll Kamocsay Ákosra, aki egyrészt az új generáció modern tudású, nyelvet beszélő, Kaliforniát és Dél-Afrikát is megjárt ifjú bormestere, ki egyrészt saját, Maurus nevű móri pincészetében az érlelhető, koncentrált fehérborok új hullámához tartozó figyelemreméltóan mélyülő borokat komponál, másrészt a Borzuhatag mellett az International Wine Challenge-nek is tesztelője. (ld Figyelő 2008./ 36.)
Szal azért próbáltuk értelmezgetni a chilei borokat, melyeket egyrészt saját forrásból, másrészt az Újvilági Borok Háza, a Wine and Feeling, a Bortársaság és az ifdt segítségével szereztünk be, mert feltűnt, milyen jók, legyenek bár alsó, avagy fölső polcosak, és mert keveset tudunk róluk. Úgy rémlik különben, egyre jobb külhoni borok kaphatók, nemcsak az olcsó és híg levű alsópolcos holmikat hozzák be ma már a bordílerek, hanem a legjobbakat is. Ugye, azt minden borszerető tudja, hogy Chile, ez az innen nézve világvégi, szép ország (hogy kettőnk közül ki a világvégi, mi, avagy ez a 756 ezer négyzetkilométeres, 16 milliós, évek óta szufficites, a dél-amerikai kontinensen leginkább összefogottnak tűnő hatalmas ország, pláne, ha a gazdaság súlypontja csakugyan valahol a Csendes-óceánban fog úszkálni a jövőben, az vitakérdés mondjuk), bornagyhatalom lett úgy a kilencvenes évek óta. Már a hetvenesek végén megtelepszik ott Torres senor, aki szokása szerint kovászként viselkedik a latin-amerikai ország híg borkultúrájában, ő termékenyíti meg mintegy gigászi, középkorú spermiumként aaa ? asszem, ezzel a vitatható ízlésre valló hasonlattal zátonyra futottam. Szal a lényeg az, hogy az egyébként a XVI. század óta létező, a XIX. században erős francia hatásokat felvevő chilei borkultúra a múlt század végi borászati forradalomban nekilódul és mára jó és piszokul olcsó borral foglal el egyre nagyobb helyet a világ borpolcain. Hogy hogy? a manóba tudnak ilyen QPR-t, minőség/ár arányt produkálni, az nemcsak az alább felskiccelendő eszményi önológiai adottságokra vezethető vissza, hanem az állambácsi biztosította export-támogatásra is, sőt, főleg erre. Chile posztpinocheti politikai osztálya valszeg nem (a nemhogy a versenyszférában, de a megyei bajnokságban való boldogulásra is alkalmatlan posztgentry és posztproli) sipistákból rekrutálódik, mint a miénk. Ezért aztán felismerték, hogy a bor nemcsak eszement nagy biznisz, hanem eszement jó országimázs-elem is, azelőtt, mondta egyszer Zwack Péter, Chiléről mindenkinek Pinochet jutott az eszébe, ma meg mindenkinek a bor. Szóval ha igaz, jól megtámogatják az exportot, ami az istentelen szállítási költségeket máris annulálja.
A szállítási költségeket az irdatlan hajóúton, ahol megesik, hogy a bor must alakjában indul el a hatalmas tankhajóban, és mire megérkezik, bor képében száll le a róla. Hogy ez pontosan hogy megy, annak utána fogunk nézni, mert az nem valószínű, hogy a kapitány a hídon, az első tiszt vagy a fedélzetmester egyszersmind képzett önológus is, aki nemcsak a kompaszt figyeli, hanem útközben vinifikál is egy jót, erjeszt, fajélesztőt és tanninport adagol, almasavbont és savpótol. Sőt, mondja az egyik zsüror, van, hogy fordított ozmózissal tán az anyagot egy ilyen plazmaszerű takonnyá sűrítik, így több fér el. És amikor az önológiai kísértethajó befut az óvilági kikötőbe, csak fel kell önteni a cuccot, egy kis reszelt sajtot szórni rá, pár percre be a sütőbe, oszt jól van. Sőt, újabban nemcsak a vizet, de a borászt is kivonják a borból, valahogy porítják, majd átfaxolják az egészet, amit ezek után, mint a nescafét, csak bele kell keverni a vízbe.
Mondok, miután a dermesztő pletykák világában is tájékozatlanok vagyunk, rá fogunk kutatni, hogy pontosabb információkkal szolgálhassunk a mi kedves közönségünknek arról, hogy mi tekinthető marhaságnak és mi vitatható szemléleti-technológiai beavatkozásnak. Azt tételezzük fel, hogy más a latin alapozású, erős francia hatásokat/jelenlétet mutató újvilági borhatalmak és más az angloszaxofon újvilági borhatalmak viszonya a technológiához és az indusztriális borkészítéshez, előbbiek közelebb állnak az óhazai tradíciókhoz, mint utóbbiak és máshol húzódik a határa a még megengedhető eljárásoknak, mint Európában.
Chilében egyébként akkora üzemméretek vannak, hogy mondjuk egy százhektáros birtok afféle kis, kézműves borászatnak számít, patagóniai vagy tűzföldi Györgykovácsnak, a Concha y Toro (argentin ültetvényeivel együtt) 7 ezer hektár fölött diszponál, ami jóval nagyobb, mint Tokaj vagy Eger egésze. Az önológiai keretfeltételek ideálisak, közhely, hogy mintha az egész országot a borra találták volna ki: északon az Atacama-sivatag védi az ültetvényeket, nyugaton a Humboldt-áramlat hűsíti őket, délen Patagónia, ami így hirtelenjében nem t?om, mér is jó, de arra terjeszkednek az állandóan növekedő chilei ültetvények, hogy kielégítsék az állandóan növekedő keresletet, keleten pedig az Andok vizei locsolják az ősi szőlőtöveket. Közhely, hogy még a filoxéra (ami egy kis genya rovar, a szőlőgyökértetű) sem tudott áttörni e védfalakon, azaz itt, a világon tán egyedül folyamatos a borászkodás és megmaradt egy csomó olyan ősi bordói fajta, ami meggebedt a XIX. század végi óhazai szőlőpestisben. A legjobb borvidékek a Középső völgyben találhatók, ez tkp Andok-hegyalja, az ezer méter magasra is felkapaszkodó ültetvények annyi ultraviolát nyelnek, mint sehol másutt és innen jön ama nívós és nobilis borok zöme, melyet volt szerencsénk kóstolhatni.
Csak a jobbakat emeljük ki a sorozatból, az alsópolcos, technológiai VTA-k leírásától megkímélem magamat és a szomjas olvasót. A fehérek közül a Las Pitras Sauvignon blanc-jai nagyon jó négy euró körüli ivóborok, semmi különös. A vörösök helyből érdekesebbnek tűntek, a San Carlos Malbec Reserva 2005 jó szerkezetű, bár nem igazán harmonikus (az aftertaste-ben kicsit elvékonyodik és magas az alkoholja), de virágos-gyümölcsös illata, jó savai, édes tanninjai, szép teste, hosszú utóízének kávés felhangjai rögtön azt mondták, hogy a vörösborok az igazán érdekesek itten, nem a fehérek. És 2700 Ft.
Az első, amire felkaptuk a fejünket, a Ventisquero Carmenére reserva 2006 volt a gyümölcsös és paprikás-fűszeres illatával, magas extraktjával, ízkoncentrációjával, csokis utóízével és puha, kerek tanninjaival. Az ízképet finom medicinális effekt színezi, döbbenet jó bor olyan 3 ezer körüli áron! Nagyon más, szikárabb, karcsúbb struktúrájú a kifejezetten elegáns, visszafogott konyakos-fűszeres-alkoholos illattal köszönő, gyümölcsös, nagyon finom tanninokkal megtámasztott Requingua Toro de Piedra Cabernet Sauvignon 2006, ő 2880 Ft, ami eszement jó QPR-t jelent, ismét átvillan az ember agyán, hogy ha villányi színvonalú vagy jobb borokat kóstolhatni a villányi ár feléért-negyedéért, miért is vegyek én villányit?
Egyszerű, de korrekt a Miguel Torres Santa Digna Cabernet Sauvignon 2004, telt ízek, jó tanninok, ?édes? íz, könnyed, kellemes, karcsú karakter, kemmi különös, 2280 Ft. Ekkor megint jött egy szép carmenére: a Viu Manent Secreto Carmenére 2006-osa: lendületes, kiegyensúlyozott bor fűszeres-kafés illattal, jó savakkal, puha tanninokkal, gyümölcsös-lekváros ízképpel, muszáj elmondanom, hogy 88 pontra adtam, utóbb kiderült, hogy ez a Robert Parker-gyerek ugyanennyire testálta, valamit konyít mégis a csávó a dologhoz. Komplex és elegáns és fiatal a Montes Alpha Syrah 2006-ja csípős szeszével, tanninos-barrikolt, zamatgazdag ízképével, ezt a palackot még érlelgetni kéne. Ha. A San Carlos Gran Reserva Merlot 2002-je európaiasabb, koncentrált, karakteres, szép bor ismét némi gyógyszeres-gyógyfüves érintéssel. AVina Ventisquero Syrah Gran Reserva (Quelat) 2005 elegáns illattal köszön, telt íze fölött mintha enyhe illó illanna, de a szépen integrált fa, a szép savtérkép, a lekváros faktúra szép borrá áll össze, és még mindig csak 3400 forintnál tartunk.
Legközelebb Malatinszky vertikális Cab franc-analízisre gyűlik össze a Borzuhatag.
Korábban:
