Saly Noémi legújabb kötete, Az én Pestem olvasmányos kultúr- kávéház- és gasztronómia-történet Budapestről. Erről, és a szakácskönyvek kultúraformáló szerepéről beszélgettünk.
„Ahogy van anyanyelvünk, van zenei anyanyelvünk, van gasztronómiai anyanyelvünk is, és ennek a változásáról, fejlődéséről, változatairól szégyenletesen keveset tudunk.” – mondja Saly Noémi, akit előadásai és könyvei révén ismerhetnek sokan. Helytörténész, Budapest történész, „kávéházológus”, könyvei nem csak olvasmányos kultúrtörténetet kínálnak, de megelevednek emberi sorsok, életek, családtörténetek is.
Az én Budám, és a nemrég megjelent második rész, Az én Pestem is ilyen. Kiderül sok minden, többek között, hogy minden klikknek megvolt a törzshelye, így a szerbeknek, az uzsorásoknak, vagy az angolkisasszonyoknak is. Meg az is, hogy érdemes lebontani a legendák irodalmi pátoszát, és akkor előbújuk valami olyan, amivel könnyebben tudunk azonosulni.
Az előző részhez hasonlóan megnyílik előttünk egy színes, kaotikus kavalkád, ahogy Saly Noémi fogalmaz: „Ezen a büféasztalon összesodródott a kaviár meg a libatöpörtyű, a háttérzenét is hol Puccini, hol rezesbanda, hol viharkezű cigányprímás szolgáltatja, francia parfüm lószarszaggal, ez az én Pestem, erre, csak erre…!”
