Cseke Gábor belenyúlt két olyan borba, melyek közül bármelyik, elmondása szerint, egyenként is nagy pofont adott volna a borkóstolókon túlságosan is magabiztosan, már-már flegmán megnyilatkozó, fel- s alá járkáló, borospoharat látványosan balról jobbra csavargató, a kb. ?énmármindenttudok? egójú borszakértőnek.
Hogy egy órán belül kétszer döbbenjen meg így az ember, ráadásul ugyanattól a fajtától? Ez már nem egyszerű eset, viszont felettébb elgondolkodtató.
Mi is? Hát az, hogy ez a gyakran alulértékelt, már-már lesajnált fajta, ez a kis Chenin blanc mikre nem képes, a terroir milyen mélységeit is tudja megmutatni nekünk. Persze az ő imidzsével is az újvilág bánt el, csak most nem a napos Kalifornia, mint a Chardonnay esetében (ld. ?I love Chardonnay?, aztán: ABC ? ?anything but Chardonnay?- típusú agyamentségek), hanem jelen esetben Dél-Afrika, ahol a rögeszme most az, hogy ez a fajta csak könnyed, törékeny, virágos és – nem utolsósorban – olcsó lehet. Ezt igyátok nyáron, a teraszon. Hát egy frászt!
Mostanában egyre inkább vonzódom a nem szokványos borokhoz. Felmerül a kérdés, mi az, hogy szokványos és nem szokványos? Ahelyett, hogy elkezdenénk kötözködni, értsünk most ez alatt, mondjuk nem populáris appellációkból, talajról származó, vagy érdekesen minerális, vagy egyedi készítésmódra utaló ízvilágú, ha úgy tetszik, természethű borokat. Nemcsak StevieKraftnak, a ?gőgös sommelier?-nek van sok munkája abban, hogy egyre jobban megdelejezzenek az ilyen jellegű borok (aki egyébként nem tagadja a kommerciális borok létjogosultságát sem, mint jó néhány sommelier), de régóta él bennem is egy titokzatos vonzalom az olyan borok iránt, amik valamiért kilógnak a sorból, legyenek akár kiugróan ásványosak vagy viccesen disszonáns ízűek. Nem gondolnám, hogy ez perverzió lenne a részemről.
Chris Piper devoni illetőségű borász-borkereskedő járt nálunk a minap bort eladni, kérésemre olyan borokat hozott, amik származási helyüket tekintve még fehér foltnak számítanak a borlapomon. Így került hozzám ez a Touraine-Azay le Rideau 2009 Pascal Pibaleau pincéjéből, no meg a másik, a Savennieres ?Clos du Papillon? 2003 a Domaine des Baumard-tól. Két Chenin blanc, ami bármi, csak nem az, aminek gondolnánk.
Mindkettő halvány szalmasárga, de ez most nem fontos.
Kezdjük a Touraine-nal. Nem egy illatbomba, ami már az elején gyanús: legfeljebb egy kis halovány citromhéj lóg ki a pohárból, jó adag mineralitással keveredve. A bor jól strukturált, feszes szerkezetű, nincs híján a savaknak, amik sokáig fogják tartani őt. Teste is van. Számomra nem kérdés, hogy kell hozzá enni is valamit, önmagában nem tudnám sokáig kortyolgatni. (Az angoloknak van erre egy szavuk, nekünk nincs, ami valljuk be, ritkaság: foodwine.) Többfajta mineralitást is érezni az ízben: mészköves, krétás és nem gyengén földes. Az ültetvény amúgy argilo-szilikon alapú talajon fekszik, Azay-le-Rideau határában. Ez a bor nem szól másról, mint ásványosságról. Tiszta ízvilágú, de egy kicsit krétaporos, meszes, férfias, masszív bor. Ha nem tudnám, hogy Chenin blanc, meg sem fordulna a fejemben, hogy az lehet. Pedig az. A savak vezetik az ízt, meg a kövek. Virág? Egy bibe nem sok, annyi virágos illat nem jön ki belőle. Törékenység? Lightosság? Miről beszéltek, srácok? Ennél szikárabb, keményebb bort régen ittam. Helyette sok-sok (mész)kő, mintha egy kis tufa is bejátszana, de lehet, hogy csak hallucinálok, mert túl sok Betsek Furmintot kóstoltam mostanában. Utóízben egy kis kesernye. Na jó, a birtok biodinamikus, ami biztosan dob még egy lapáttal a bor puritánságán. Julia Harding, Jancis Robinson legjobb tollforgatójának a szavai jutnak eszembe, miszerint ő a Furmint legközelebbi rokonának, ízvilága, sokoldalúsága és érési tulajdonságai miatt a Chenin blanc-t tartja. Szívesen megkóstolnám holnap is, kár, hogy már nem maradt belőle semmi.
Nézzük a másik borunkat, a jó öreg Savennieres-t, amely appellációban ritkán csalódik a borissza, nekem legalábbis még nem sikerült. Nem azért, mert olyan kicsi appelláció, de biztos azért sem, mert olyan emberek kezében van. Savennieres a Loire Vosne-Romanée-ja. Az egyik legkisebb, de legnagyobb presztízsű appellation, nem egy, nem két kultikus borral. Régóta ismerem ezt a bort, emlékszem, 4 éve, mikor Angliába kerültem, ez volt az első nagy, nem burgundi fehér terroir-bor, amire úgy igazán felkaptam a fejem. Véletlenül adtam el egy palackkal, aztán, miután megkóstoltam, hirtelen rengeteg palackkal adtam el belőle. Az addig évek óta a pince polcain porosodó palackok gyorsan kikerültek onnan, és aztán csak jöttek-mentek a kartonok. Szintén ez volt az első fehérbor, amit dekantáltam, és ma is azt mondom, hogy dekantálni kell bármilyen fehérbort, amin érződik, hogy szeretne többet mutatni, de a palackban nem tud kinyílni. Sokkal több bort kellene dekantálnunk, mint amennyit dekantálunk. Európai borok esetében, általánosságban, többet nyerhetünk a dekantálással, mint amennyit veszíthetünk, újvilágiakról inkább ne beszéljünk.
Már illatban sokkal arisztokratikusabb, mint a Touraine, ez is köves, de van benne komplexitás, némi virágos mézesség, egy kis zöld tea. Egy fehérbor, amit bűn túlzottan behűteni. Különben hogyan éreznénk a bor szépen rendezett savszerkezetét, vibráló ásványosságát, krémességét? Ez is Chenin blanc, de egyáltalán nem ez a lényeg benne. Vaskos, de elegáns, hosszú, földes utóízzel, lecsiszolt savakkal. Nagypolgári bor: kifinomult, még fineszes is, de nem akar többnek látszani, mint ami. A terroirt újfent gyönyörűen közvetíti a fajta, ami önmagában itt sem vállal főszerepet, háttérbe vonul, amennyire csak tud. Nem Cheninnek éljük meg, csak természetes, hogy az. Arányaiban nagyobb, olajosabb, monumentálisabb, mint az előző, mégis tökéletes egyensúlyban van. Ez is biodinamikus, mondjuk a Loire völgyének ezen a részén ki is nézik azt, aki nem az. A pincészetet amúgy 1634-ben alapították, csak gondoltam, szólok.
Milyen érdekes, a Touraine a maga 2009-es évjáratával már közelebb van a csúcsához, mint ez a 2003-as Savennieres, ami ordítóan fiatal, még 7 év után is. A Savennieres-t amúgy én csont nélkül besorolom a világ legfontosabb fehérborvidékei közé, tehát mondjuk Burgundia, Tokaj, Alsace, Pfalz és Wachau társaságába.
Ne féljünk 10 C felett inni őket, főleg ez utóbbit ne.
Szóval, próbáltam demonstrálni ezzel a két ragyogóan jó példával, hogy mit tud a Chenin, ami egyébként a mai napon nagyon nagyot nőtt a szememben. Nem mintha akkora király lennék, hogy már magamat kelljen idéznem, de csak-csak az a mondat ugrik be, ami az én számból jött ki 2 éve a londoni Magyar Kulturális Központban. Ez volt a legértelmesebb mondat, amit azon a bizonyos kóstolón lányos zavaromban ki bírtam ötleni az illusztris vendégek előtt: ?A Furmint ugyanazt csinálja Tokajban, mint a Chardonnay Burgundiában: képes, és alkalmas arra, hogy kifejezze az árnyalatnyi különbségeket a különböző terroirok között.?
Szerintem a Chenin is tudja ezt.