Izgalmas utazásra invitálja az olvasót a Népszabadság, egy párhuzamos valóságba. A játék lényege: mi lett volna, ha a magyar borágazat valahol a kilencvenes évek közepe felé elakad, megtorpan, és onnantól kezdve szinte egy jottányit sem fejlődik tovább. Villány a nagyseggű vörösökkel még mindig az etalon, a nyerő tokaji jellemzően túloxidált, nehézkes és barna, a száraz borok többsége még mindig vörös, nem fehér, autochton fajta csak mutatóba van, és még mindig Jimmy a király. Ajvé.
A legnagyobb bajunk az, hogy az elég lilára sikeredett kiadvány qrwára nem reprezentálja a mai modern magyar borvilág egészét, és pont a legprogresszívebb folyamatokról egy hangot sem ejt. Milyen magyar borászati toplista az, amiben nem jelenik meg, most télleg kapásból és séróból: Takács Lajos, Demeter Zoltán, Orsolyáék, Bott Juditék, Ráspi, vagy Sauska? Vagy Weninger, Bukolyi, Szepsy és Tiffán? (Ez akár egy első tíz is lehetne mondjuk, télleg séróból firkantottuk ide). Abszurdum, wazze.
A mai magyar borvilág mainstream-ja, fejlődésének fő vonala, leginkább előremutató jelensége szerintünk az egyedi, érlelhető fehérborok (e mellesleg par excellence magyaros borok) fejlődése, ez nem jelenik meg a Dlusztus-féle top százban. Folyik egy diskurzus erről a kíbertérben, a lista tudomást se vesz erről a diskurzusról, ami azért nagyon gáz, mert nem egy periferikus jelenségről van szó, hanem az egyik legfontosabb fejleményről. A világfajtákból készült magyar vörösök, kövezzenek meg minket, kevésbé izgalmasak, eredetiek és távlatosak, mint a fejlődő magyar fehérek. Jellemzőnek tartjuk, és hadd? utaljunk vissza a Travel Channel/Isabell Legeron-vitára, hogy a fiatal, nyitott és profi londoni borszakértő pontosan az utóbbiakra csapott le.
Másodszor: jó, legyen, tokajik képezik az élbolyt. De gyerekek, barátaim az Úrban, száradjon le a tőkénk, ha nem egy előző éónt, egy tradicionalista paradigmát, egy, a kombinátos időkre jellemző szájíz dominanciáját lehet kiolvasni a sorok közül. Hogy az oxidáltabb stíl felé hajló Royal, a régi Kerház és, ó egek, Tokaj legtehetségesebb alkimistája és régésze, Monyók van ott az avantgarde-ban, hát ettől tényleg tőkén szúrjuk magunkat. Megjelenik a modern tokaji kép is, van egy erős modernista vonulat, amit például a Béres vagy a Patrícius képvisel, de nekünk kicsit sok a royalista és a Kerházas tétel, bocs.
Egy szó, mint száz: ez a Top 100 kicsit gáz. Túlságosan sok borból köszön vissza a múlt, megemelve vitézkötéses fövegét, amely alól kádári stich csap ki, hogy egy kicsit gusztustalan képzavarfélével éljünk. Az a baj ezzel, hogy egy efféle lista egyfajta credónak tekinthető, íme, ezt szeretjük, ezt támogatjuk, ezt tekinthetjük mintának. Ez lesz az etalon, a feedback a helyességről. Mi meg, nyájas Olvasók, qrwára elhisszük, hogy a magyar bor világverő úgy, ahogy van, a magyar vendéglátás világhírű, és egyáltalán a seggünkből passzátszél fú, és ottan lebegünk mi a csúcs fölött. Ott van ennek minden rekvizituma a dokumentben: Gundel, cigányzene, a lopóba fújt üveg szőlőfürtbe töltött vörös és fehérbor. Mintha Molnár B.-ék a Bűvös Szakácson, kedvenc gasztro blogunkon nem fújnák a ködkürtöt már évek óta, mintha nem lett volna letéve mostanság néhány olyan bor az asztalra, amelyeket nem csak idehaza, de külörszágokban is istenbizonyítéknak tekintenek. Van egy csomó olyan tétel, mely a mi toplistánkon is ott lenne, de határozottan úgy véljük: felülreprezentált a jó kis konfliktusmentes középszer.
Egy efféle lista hitelessége a szelekción áll vagy bukik, azon, hogy a válogatás szempontjai milyenek, a válogatás logikája kellően lefedi-e a magyar borpiacot, well, itt van a kutya elásva, mintha a szelektor nem ismerné, vagy nem ismerné el a kézműves érlelhető fehérboros pincészetek teljesítményét. Még egyszer: a koncentrált fehérek szerintünk ma a legjobb magyar borok, mi tehát a legjobb borok hiánya a legjobb borok listájáról hangyafallosznyit aggályosnak tartjuk.
Dr Nemtudomka, Stevie Kraft, Kántorbandi
— Megjegyzés: a blog írói korábban részt vettek az említett kiadvány elkészítésében. Már nem teszik. —
