Szerényen csak Biermeilénak, azaz sörmérföldnek hívják a berliniek a fesztivált, melyen tiszteletünket tettük. Pedig pontosíthatnák a nevet, valahogy így: cirka fünf kilometern von Bier. Gasztrokalandok, lederhose, zsírmetál, egyebek…
„Und das wird noch Kooler sein!” ? ez lett a tételmondata számunkra a Berlini Nemzetközi Sörfesztiválnak. A másik a „Prost, mein Engel” felirat, az Engel sörfőzde szlogenje. Súlyosan eklektikus az egész, és nem csak azért, mert banános, mangós, meg golgota-gyümölcsös afrikai sört is lehet kapni.
A helyszín Kelet-Berlin legmenőbb utcája, a Karl-Marx-Allee. A keletnémet elvtársak be akarták bizonyítani a szovjet elvtársaknak, hogy milyen sokat fejlődtek a világháború óta, ezért a náci monumetalista őrület helyett építettek egy sztálinista monumentalista őrületet. Tömény Sztálin-barokk tehát a helyszín, egyetlen épülettömb, három metrómegálló hosszan, egy irányban 2,5 kilóméter, no meg a másikban is.
Az Alexanderplatzról indultunk neki, onnan gyalog sem volt messze a fesztivál. Az első stand után nekilódulva csak mentünk, mentünk, és nem akart végeszakadni a sörsornak. Mint később kiderült, a rendezvény – az épületegyütteshez hasonlóan – három metrómegálló hosszú…
Kicsi sörösbódék, utánfutóra telepített csapolóegységek sűrűn egymás mellett, Essen und Trinken van. Az út néhol kicsit porosba csap át, ettől olyan az egész, mint a Sziget, csak nincs az a lárma. Őszintén a sörivásról szól a dolog, a zene mellékes.
Az őszinteség igten fontos alapeleme a rendezvénynek: ez az ő sörfesztiváljuk, itt a németek végre maguk lehetnek: bumfordiak, gemütlichek, szépek, buták, intelligensek, vagy egyszerűek mint a fák. Önmagában hihetetlen kulturális egyveleg csupán németeket németekkel összeereszteni: vannak tradicionális bajorok, szigorú északiak, meg persze ex-oszik és ex-veszik, az előbbieken az őszinteség, saját maguk elfogadása egyértelműen manifesztálódik. Lehetne akár szerencsétlen lúzereknek is hinni őket: nem azok. Tizenhét évvel a fal leomlása után is száz százalékos biztonsággal megállapítható, hogy ki a keletnémet. A fesztvál kultúr-keveredését csak tetézte, hogy ebben az évben Vietnám volt a különleges vendég, ezért a város összes délkelet-ázsiaija ott tolongott az egyik füves placcon, hamisítatlan saigoni hangulatot teremtve.
A Biremeile egyértelműen az Essen und Trinken köré szerveződik. Volt vagy 400 sörfőzde, legalább 1500 fajta sörrel. Az étkezés pokolegyszerű: bratwurst, bockwurst. Amikor a németek kiosztották egymás között, hogy melyik tartomány mit fog csinálni, amikor a svábok megkapták a Mercedest, a bajorok a BMW-t, a szászok az optikát, na akkor a türingiaiakra a wurstot osztották. A cucc eredetvédett, a klajbász alapanyagainak 51 százaléka Türingiából kell, hogy származzék, és állítólag 1404-ben találták fel.
A fesztivál tehát a vidám séta-ivás-ivás-klajbász-séta-ivás-ivás-klajbász ritmusban telik. A tavalyi fesztivál tapasztalataiból merítve az ideire vagy 500 ezer (gesundheit!) embert várnak három nap alatt, ami már egy Szigetnek is derék eredmény, ha már szó esett róla korábban. Ha már iszunk, zene is kell, gondolták a bölcs szervezők, ezért felállítottak 18 színpadot. Mindegyiket más-más sörgyár szponzorálja, ezeket egyenként megszállták a német lakodalmas-rock és utcazenész fesztivál díjnyertes zenekarai. Oldies-goldies, Schlager, a bajor sátornál hagyományos trottyos-fúvós – a Boney M és Saragossa Band dallamait hordja a szél, szem nem marad szárazon, a lábak a padok alatt verik a ritmust. A közönség bármilyen zenét őszinte és kitörő örömmel fogadott, mulatott a nép, na. Kedvencünk az az őszinte zsírmetál zenekar volt, amelynek azóta sem sikerült kideríteni a nevét. A róluk készült videó szerintünk elég meggyőző :)
A kóstolóélményekről, magáról Berlinről, az elképesztő építészetről, a kelet-nyugat egyensúlyról egy következő postban emlékezünk meg. (Kántorbandi a német giccs lélektanában merül majd el.)
