Miért van az, hogy mi, magyarok kényszeres késztetést érzünk arra, hogy megmondjuk mindenki másnak, mi a jó, mit kell tenni? Miért van az, hogy szabályos időközönként előlép valaki, aki kijelenti, hogy ami eddig volt, az mind ordas nagy marhaság, mostantól kezdve pedig jó lesz, és majd ő megmondja, hogyan? És miért van az, hogy a borkultúrában egyértelműen lezajlott forradalom után itt állunk és topogunk egy helyben, bármilyen irány, valódi gondolatok, tényleges stratégia és összefogás nélkül?
Nem is emlékszem, hányszor tettem már fel azt a kérdést, hogy „merre tovább, magyar bor?„. A Nagy Vérmentes Korszak és Rendszer Változás óta eljutottunk már valahova borügyileg, és legyünk őszinték, ez egyáltalán nem rossz teljesítmény. Igaz, hogy kicsit lassabban, mint sokan gondoltuk, igaz, hogy kicsit kínkeservesebben, de azért ma már tisztességesnek mondható kínálat van a legtöbb helyen, sikk ismerni borászt és nincs olyan munkahelyi beszélgetés (sem), ahol ne kerülne elő a bor valamilyen összefüggésben. Szóval bort tudatosabban fogyasztunk, legalábbis nőtt ? és folyamatosan növekszik ? azok száma, akik így teszik.
Hogyan lehet akkor az, hogy ezzel párhuzamosan a magyar bor identitásválságban szenved? Itthon és külföldön egyaránt. Közben az ágazat szereplői egymással harcolnak, bormarketing nincs, a pénz rá valahol útközben elfogyott, vagy át lett csoportosítva egy másik kalapba. Van viszont bora minden egyetemnek, városnak, most már Budapestnek is, nincs messze az idő, amikor majd minden kerületnek lesz sajátja (lehet, hogy miközben ezeket a sorokat írom, már van is). És van egy Nemzeti Borkiválósági Programunk is, hát csak sikerült leírnom, pedig kimondani is nehezemre esik. Nem azért, mert. Hanem azért, mert egyszerűen nem értem, miért?
Vegyük csak sorra mi történt eddig. Az Országos Borbíráló Bizottság (OBB) a Nemzeti Borkiválósági Program (NBP) Országkóstoló Rendezvénysorozata (OR) keretében kiválasztotta az Ország Legjobb FehérBorait (OLFB). Hogy melyek ezek, azt megírták egy nagy könyvben, amit mindenki ingyen kaphat meg, ill. előállítási költségen. Most éppen a legjobb rozékat és vörösöket kóstolják. Lesznek tehát OLRB és OLVB is, Anno Domini 2013. És nyilván erről is lesznek könyvek. Mi pedig, Országfogyasztók most már valóban tudni fogjuk (végre), hogy honnan fingják a passzátszelet, excuse my french.
Ha át is ugrunk azon az apró tényen, hogy valaki megint megmondja nekünk, melyik a legjobb bor, értsd: mit kell innunk, mivel erre nem jöhetünk rá magunktól, a mi osztrákmagyar elhagyatottságunkban, ebben a csonkított poszttrianoni létben, ahol megakadályoz minket a tisztánlátásban a proletárnegyvenév sötétsége okozta gasztronómiai vakság. Erre a tízmillió imbecil országában mi nem vagyunk képesek, hát még fogat sem tudunk mosni rendesen, rendre kiderül az éves statisztikából, hogy évente 1,5 (brrrrrrr) fogkefét vesz a magyar, hogy azzal puceválja meg azt a félédes ötliteres vöröstől borköves fogát.
Ha ezen túltesszük magunkat egy vállrándítással, akkor is itt van még, amit a vidékfejlesztési miniszter úr, Fazekas Sándor mondott, hogy ezen eksünnel „A cél a magyar borok piacra jutásának segítése, a bel- és külföldi értékesítési lehetőségek javítása, a magas színvonalú kereskedelmi megjelenés támogatása.” Az Országkóstoló ProgramSorozat (OPS) keretében kiválasztott borok számára jövő nyáron szervezik meg a Nemzeti Borkiválóságok Versenyét (NBV), amelyen a legjobb borok a Nemzeti Borkiválóság Védjegyet (NBVJ) kapják meg.
Nem is értem, hogy eddig miért nem tette meg senki, (ilyenkor megvan az esélye, hogy azért nem, mert buta kérdés), de bátorkodom felemelni a kezem és megkérdeni: egész pontosan HOGYAN fogja a magyar borok piacra jutását és az értékesítését BEL- és KÜLFÖLDÖN segíteni egy könyv, amelyben egy kiválasztott csapat szerint a legjobb borok vannak? Vagy egy NBVJ védjegy?
A borügyekért felelős miniszteri biztos, Kiss Eliza szerint ebben az a jó, hogy az egész közigazgatás kedvére válogathat bort, és így talán a karácsonyi asztalok édes kísértetei helyett ezentúl friss és trendi tételekhez nyúlnak majd az országos rendezvényeken. Tehát a közszolgák (és családtagjaik valamint üzletfeleik) ezentúl jó borokat isznak, végre. Ők majd mesélnek mindenki másnak, és word of mouth marketinggel az egész casa nostra győzedelmeskedik. Azért így, mert Kiss Eliza megfogalmazta azt is, hogy mi az eredendő probléma: a borkultúra, mint olyan, meg a hagyomány meg az országimázs mind csak humbug ám. Ezek egészen addig senkit sem érdekelnek, amíg a bor nincs eladva, méghozzá jó áron ? mondta ő. Hát kérem, ebben akár egyet is érthetünk. Akkor viszont szeretném megkérdezni, hogy mi lesz azokkal a borokkal, amelyek nem NVBJ-k, és nem kerülnek be az annalesekbe, azaz a kutya se fog rájuk se nézni, de még a közigazgatás félédes kísérteteinek követői se?
Most, hogy az egész borkultúrát meg a többi humbugot így elintéztük, robogjunk csak tovább, ne álljunk meg. Menjünk neki a reklámnak meg a rendezvényeknek. Kiss Eliza szerint „A közös reklám előnyeit nem nehéz felismerni, és reklám alatt nem olyan óriásplakátokat kell érteni, amelyeken két jó nő bort iszik”. Két jó nő? ? pfúj, azt semmiképp. Igaz, hogy a világ összes életmódot, prémium és nem prémium fogyasztási cikket gyártó cége így reklámoz, és a világ egy eldugott borszegletében, az ismeretlenség homályában tengődő olasz Vinitaly-n minden régió ilyen marketinggel nyomul sikeresen már évek óta. Mi azonban átlátunk a szitán és inkább írunk évente három könyvet, amelyben ? és hadd idézzem erre Horkay Andrást, az Országos Borszakértői Bizottság elnökét, aki az Országkóstoló rendezvénysorozatról elmondta: „A kétfordulós megmérettetés nem verseny a hagyományos értelemben, mivel nem pontozzuk a borokat, és nem lesz sorrend a borászatok és borok között sem. Minőségi borokat kívánunk a közönség elé tárni, amelyek közül a fogyasztók kiválaszthatják az ízlésüknek legmegfelelőbbet.”
Csak kapkodja a fejét az ember, hogy kinek köszönje meg ezt a sok figyelmet, segítséget. (Nemá a jó nők eltereljék a figyelmét a jó borról, még jó, hogy valaki megmondja melyik az.)
Mondjuk, ezt eddig is megtehette mindenki. Mármint kiválaszthatta a számára de gustibus és in concreto pénzügyileg a legmegfelelőbb bort. A mechanizmust úgy hívják, hogy szabad piac meg úgy, hogy verseny. Az ebben részt venni kívánó pincék kimennek a placcra, viszik a boraikat, mondanak róluk valamit és kérnek értük valamennyit. Mi meg, fogyasztók, odamegyünk, aztán vagy elhisszük, vagy nem, vagy megvesszük, vagy nem, azaz fogyasztói szokásokat alakítunk ki, preferenciáink lesznek, ezeket megbeszéljük a többi fogyasztóval és így tovább. Kialakul egy kereslet-kínálat piac, ahogy az meg is történt. Van egy rakat szakirodalom, meg blog, meg mindenkinek van véleménye. Ehhez képest most el kellene olvasnom évente három könyvet arról, hogy az OBB szerint melyek a jó borok, és azokat vennem. Hol marad a dolog lényege, az empirikus út, a tapasztalatokból tanulás? Hol lesz ettől jobb a magyar bor helyzete a bel- és külpiacon? És hogyan fogják ettől az egésztől a pincék az összes bort értékesíteni? Hol a stratégia, termékpozícionálás, image, egységes arculat, vágykeltés és a többi a magyar bor kapcsán? Nem akarom én is megmondani a tutit, de ennél még két jó magyar nővel egy bazi nagy plakáton (vagy a CNN-en) is többre mennénk.
