A Krétakör SzínészTáncZenekar két kedvencünk, Láng Annamari és Sárosdi Lilla nélkül kezd, nehezen is melegednek bele, de aztán az Illés Miért kell a szerelemjéből, a modernizált Beatles-számokból vagy az olyan zseniális saját számokból, mint az Imre, (lásd: http://www.myspace.com/szinesztanczenekar) kikeveredik egy fanyar koktél, ami nemcsak szórakoztató, hanem több: a zeitgeist aromáit is érezhetni benne, mint Luka Enikő hatos kékfrankosában a koncentrált gyümölcsösséget. E bor még nincs teljesen kész, kicsit elmozog még egymáson sav-tannin- alkohol, de nagy anyag. A KSZTZ koncentráltan tehetséges, Tilo Werner például az a típus, akiről süt a talentum, csináljon szinte bármit.Ilyen Lovasi is, ez a póztalan (néha, mintha ez a póztalanság volna a póz), fanyar egzisztencialista, az utóbbi húsz évben történt egyik legjobb dolognak, a Kispál és a Borznak a ?frontembere?. Megjegyzem, a zene, ami sokkal jobban szól, mint régen, sokkal kevésbé tükrözi a kontextust, mint a szöveg. Nem olyan eredeti, kópiaszerűbb, mint a versek, ritkán trafál a közepébe. Ahogy a hiány jellemzi a flancos Roni Size Reprazent-et is: olyan, mint egy dugás, ami soha nem jut el az orgazmusig. Egyhangú épületkék fantázia és tető nélkül, miközben bunjee jumpingosok jojóznak jobbra-balra a sötétben.
Ahogy csalódás a Hilltop: egysíkú borok, a Hilltop-kategória kimondottan szerény, a hatos cserszeginek nincs illata, a chardonnay egy vino da tavola, a prémium teltebb, az édes tramini szörnyű, egyik sem komoly, feledhetőek, olyan locsoljuk szét a bennragadt tételeket-fílingje van az egésznek.
A Ferenczy pincészetnél viszont jól hangolt, telt, soproni savakra felfűzött 2005-ös Zöld Veltelinit kóstolhatni, ígéretes a Taschner Kurt telt, harmonikus hatos cabernet-je vagy a Pfneiszl-lányok és a borok mind, melyek mintha simábbak és kevésbé fásak lennének, mint régebben. Mármint a borok. Megdöbbentett a Subscribe magas színvonala és eget verő dinamizmusa, sztem ez bárhol a világon megállná a helyét, ízlett a Tankcsapda eredeti, kiérlelt, kiegyensúlyozott produkciója, kellemes meglepetés volt Takács Tamás néha kicsit macsó, kicsit bunkó (ld. Pocsolyába léptem?), mégis szimpi, önironikus és hülyeség-ellenes, igazi örömöt adó rockandrollja.
A Kistehén (Little Cow) nézőpontja egybe esik a miénkkel és jó, hogy vannak olyan emlékzenekar-szerű formációk, mint az egy az egybe? az ötvenes éveket idéző-játszó, az időutazás élményét adó Long Tall Sonny and the Wild Cow-s. Nagyon nem jött be nekünk viszont a Hooligans. A Nagyszínpadra nem jött el Goran Bregovic, több feltevés is keringett a színpad körül arról, hogy miért (állítólag leesett a meggyfáról; túlságosan bepálinkázott előző este; nem fizettek neki eleget), valakinek be kellett ugrani, így jutott nagyszínpadhoz a Hooligans, hát? élő cáfolatai a sztanyiszlavszkiji tételnek, hogy tehetség annyi, mint önbizalom, utóbbiból ugyanis örvendetesen sok van, előbbiből sztem tartós passzívum áll fönn. A tetoválás nem hozza meg a tálentumot, közhelyek, invenció hiánya, bocs.
A legjobb zenekar a Ponzichter negyedben játszó Kovács József laza cigányzenekara volt virtuóz prímásával és cimbalmosával, a soproni sört mindig jéghidegen csapolták, tépett belsőnket mindig sikerrel gyógyító orvosságnak bizonyult.
Korábban:
