Elég régóta tart a jelenség, és jó ideje filózom rajta, mégsem tudom megfejteni. Hogyan éli túl a hazai árházak polcain a J.P. Chenet és társai? Miért választják, és kik veszik?
Logikai zsákutcába kerültem, mentális vasfüggöny ereszkedett le közém, és az igazság közé, mely Mulder ügynök szerint is pedig odaát van. Csak nem jutok oda át, akárhogy próbálom. A kiindulási pontot megint eszembe juttatta két élmény: 1) ismét nagyáruházi portyát tartottam, élményeimet meg is írom hamarosan (három palackot szereztem be, egy Wunderlich Mediterrán 2007-et, 800 Ft alatt, egy Eszterbauer No Fiam Chardonnay 2010-et és egy Kővirág Csopaki Rosé 2010-et, mindkettőt 1000 Ft alatt), és 2) a postaládámban bedobva találtam az aktuális Metro-katalógust, melyben azonnal a boros részt lapoztam fel.
A magazin adta meg a lökést, ahogy egyik kedvenc Vonnegut novellámban, a Harrison Bergeronban (angolul és magyarul) is, mely a 2081. évben játszódik, amikorra már mindenki végleg egyenlővé vált. Nemcsak isten és a törvény előtt voltak egyenlők. Minden lehetséges módon egyenlők voltak. Senki se volt eszesebb, mint bárki más. Senki se volt jobb külsejű, mint bárki más. Senki se volt erősebb vagy gyorsabb, mint bárki más. Mindez az egyenlőség az Alkotmány 211-ik, 212-ik és 213-ik módosításának és az Egyesült Államok Esélykiegyenlítés-ügyi miniszterének dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének volt köszönhető. Ahogy a George fejébe épített szellemi esélykiegyenlitő rádió működött, úgy működik nálam is, ha meglátok egy J.P. Chenet palackot, vagy annak képét ? ismeri mindenki, az a görbe palackos. (A törvény értelmében állandóan viselnie kellett. A kormány egyik adójára volt hangolva. Az adó körülbelül húsz másodpercenként valamilyen éles zajt közvetített, nehogy az eszükkel a George-hoz hasonló emberek tisztességtelen előnyhöz jussanak.)
Illetve valahogy úgy. Nálam csak riasztás van, és beindul az a gondolkodási folyamat, mely aztán zsákutcába torkollik. Vegyük pl. a kedvencemet: J.P. Chenet colombardból és ugni blancból készített fehérjét, valamivel 800 forint fölötti áron. Először is: épkézláb ember csak konyakot iszik ebből a két szőlőből, mert a bora éretlen, savas mint a ménkű, zöld, zamatnélküli, salátára se való. Tudom, mert kóstoltam. Mert van egy intelligens, bort szerető, fizetőképes és kimondottan jól főző ismerősöm, aki állandóan ilyeneket vesz. A másik kedvence a számomra még érthetetlenebb Ribeaupierre , mely egyáltalán nem rossz bor, egy kicsit átlag alatti közepes, de semmi extra ? ráadásul 1300 forint körüli áron. És most jön a paradoxon: akkor is ezeket veszi meg, amikor számtalanszor bizonyítottam, hogy van ilyen áron – akár 800 Ft-ért is ? sokkal jobb választás. Magyar termelőtől, hazai fajtából (is), korrekt, tiszta, de még kiemelkedő bor is. (Pár példa, ugyanebből a magazinból: Frittmann Kékfrankos Rosé 2010 ? 998Ft, Ostoros Kékfrankos Rosé 2010 ? 411 Ft, Sauska Rosé 1325 Ft, de lehet egyenesen a termelőktől venni literszámra, verhetetlen áron, vagy tessék csak átnézni a Slukk! rovatot, találni ott is bőven ilyesmit.)
Akkor hát vissza az alaphoz: miért veszi? Nincs rá válaszom. Van pár elméletem. Mert francia neve van. Ez azonban azt feltételezi, hogy az illető nem lát át a szitán. Átlát. Akkor azért, mert olcsó. De bizonyítottan van olcsóbb is, sőt, ott vannak a magyar 300 forintosok is, ha már. Ez sem lehet. Akkor azért, mert szereti az ízét. Nagyon meglepne, ha az általam felsorakoztatott palackok után mégis a J.P. Chenet-t választaná, de ez lehetséges: mivel ez a legnagyobb számban eladott francia bor, ahogy Woody Allen is mondta, 10 milliárd légy nem tévedhet. Ami a legvalószínűbb: lusta ahhoz, hogy átböngéssze a polcokat. Bemegy, és leveszi, amit már megszokott. Ez is lehetséges, bár eléggé elszomorító. Továbbra sem értem, ki és miért veszi meg ezeket a borokat?
Amikor visszajött a sörrel, egy darabig csak álldogált, míg az esélykiegyenlítő jel föl nem rázta. Akkor újra leült.
– Sírtál? – kérdezte Hazeltől.
– Ühüm.
– Miért?
Elfelejtettem. Valami szörnyen szomorú ment a tévében.
– Micsoda?
– Valahogy egészen összezavarodott a fejemben.
– Felejtsd el, ami szomorú – kérte George.
– Mindig elfelejtem – nyugtatta meg Hazel.
– Jó kislány vagy. – George összerezzent. Légkalapács dübörgött a fejében.
– Tyűha, mondhatom, ez igen! – nyugtázta Hazel.
– Ezt mondhatod még egyszer — felelte George.
– Tyűha – mondta Hazel – mondhatom, ez igen!
