Hemingway kedvenc fehére

„A bor a világon az egyik legcivilizáltabb dolog. Egyben az egyik legtermészetesebb dolog is, melyet a legnagyobb tökélyre fejlesztettek, és így az élvezetek olyan széles skáláját képes nyújtani, a nagyrabecsülést oly mértékben képes kiváltani, mint valószínűleg semmilyen más érzékelhető dolog.” Ernest Hemingway.

Hemingway rendesen ivott, felesleges ezt nagyon bizonygatni, mindenki ismerheti a nagy ember eme oldalát. Bizonyítékot találunk dögivel, elég, ha csak regényeiben végignézzük mi (vagy mi nem) fordul meg. Az 1929-ben megjelent Búcsú a fegyverektől (A Farewell to Arms) például egy egész arzenált sorakoztat fel. Sorrendben ezek:

Asti
Vörösbor (asztali, nincs meghatározva közelebbről)
Grappa
Capri bianco
Rum
Cognac
Brandy
Vermut (megint csak általánosan)
Cinzano
Chianti
Egg-nog sherryvel
Fresa
Barbera
Chateau Margaux
Martini
Whiskey szóda
Chianti
Vermut

Marsala
Capri bianco
Kümmel (osztrák köményes pálinka)
St. Estephe
Osztrák brandy
Barbera
Champagne koktél
Fekete Mumick sör
Forralt bor
Bock sör

Na most, a regény nem egy Háború és béke, a hosszát tekintve, ezért is impozáns a sor. Engem ebből – természetesen – leginkább a bor fogott meg, erről szólok majd később, de vegyük górcső alá előbb a regényt, hogy kontextust varázsoljunk a borhoz.

A Búcsú a fegyverektől kétségtelenül a huszadik századi amerikai próza klasszikusává tette Hemingwayt, ez a könyv, melyet saját élményeiből merítve írt hozta meg számára az ismertséget és az elismertséget, kikövezte a világhír felé vezető utat. Bestseller lett: négy hónap alatt nyolcvanezer példány kelt el az első amerikai kiadásból, már 1934-ben megjelent magyarul, kétszer forgattak belőle filmet.

A regény egyike azoknak, melyek az I. világháború értelmetlenségéről szólnak, annak tragikus tanulságait nem magyarázzák, csak plasztikusan bemutatják. Erős az önéletrajzi vonal: ahogy a főhős, „Tenente” (hadnagy) Frederic Henry, Hemingway is önként jelentkezett az olasz hadseregbe és mentősként vett részt a harcokban. Majd ő is megsebesült, és Henry hadnagyhoz hasonlóan ő is a kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel, akivel nyolc évig kapcsolatban élt. Hemingway róla mintázta Catherine Barkley alakját. Ezt igen erőteljesen is kommunikálták, az első amerikai kiadás borítójának fotóján Agnes és Hemingway látható.

A regény a háború pátoszával, a heroizmussal, hősiességgel való szakítást írja le, azt a folyamatot, ahogy egy önkéntes saját tapasztalataival dekonstruálja ezen eszmék fennköltségét. Talán elsőre furcsának hat az elbeszélő stílusa: érzéketlennek, érzelemmentesnek. Főleg Hemingwayt még nem olvasottak számára. Ez nem véletlen: erre a regényre már csaknem teljes mértékben kialakult Hemingway azóta elhíresült stílusa, az ún. “behaviorista típusú” elbeszélési technika, melynek eklatáns képviselője. (A behaviorizmus jelentette a kortárs amerikai pszichológia uralkodó irányzatát. Ennek ismert alakjai E. Thorndike és J. B. Watson, utóbbi 1913-ban fektette le a behaviorista pszichológia alapelveit: az emberi psziché teljes mértékű megismerésének egyedüli módja az, hogy tudományos következtetéseket vonunk le az emberi viselkedés szoros megfigyeléseinek eredményeiből – Wikipédia).

Kulcsszó az objektivitás. Az elbeszélés nem szolgál részletekkel, információkkal a szereplők gondolatairól, érzelmeiről, belső küzdelmeiről. Ezek világosan értelmezhetők külső megjelenésük és viselkedésük alapján. Hemingway maga így írt erről: „Írj rövid mondatokat és paragrafusokat. Használj erőteljes angolt. Légy pozitív, ne negatív.” Ezt a technikát sokszor hívják „kameraszemnek” is, mivel az események egy majdnem semleges személy szemei előtt peregnek le. Majdnem, mert a könyv végére felbuggyannak az elementáris érzelmek, a főhőst annyi és olyan mérvű impulzus éri, hogy azt már nem képes elviselni – de nem árulok el többet, tessék elolvasni. Elég az hozzá, valahol olvastam, hogy irodalmárok hosszasan elemezték a regényt, melynek több átirata is született, és arra jutottak, hogy minden szó pont ott van a helyén, ahol az a végül kiadásra került műben szerepel.

És akkor térjünk rá a borra. Bár a fenti felsorolásban több izgalmas dolog is szerepel, nekem leginkább a Capri borok jelentettek újdonságot. Nem utolsósorban azért, mert ezek a borok vissza-visszatérnek a regényben, a szerelmesek kedvencévé is válik a Capri bianco. Na de, miféle bor ez?

A varázslatos Capri szigetén lévő ültetvényekről DOC minősítésű borokat szüretelnek, és a Campania borrégióhoz tartoznak. A DOC minősítést a sziget dűlői 1977-ben kapták, a minősítés nem stílusra vonatkozik, mint pl. a szicíliai Malvasia delle Lipari esetében, hanem a helyi fajtákból készülő fehér és vörös borokra egyaránt. Fehérnél a legelterjedtebb fajta a Greco, melyet legtöbbször Biancolellával és Falanghinával házasítanak, úgy, hogy a Greco aránya 50%-os legyen.

A vörös elsősorban Piedirossóból készül, ez a fajta gyakorlatilag csak Campaniában található meg. (Létezik még a Vezúv környékén található vulkanikus lankákon is, ahol a Lacryma Christi bor alapjául szolgál.) A Capri rossónak leglább 80%-ban kell Piedirossót tartalmaznia, a maradék a Nápoly környéki sötét héjú, nem aromatikus fajtákból kell, hogy legyen. Ma már létezik classico, riserva és supriore fokozat is a Capri DOC-ből, bár ez Hemingway idejében még nem volt még, ahogy a DOC minősítés sem.

Vicces, hogy évjáratokkal Hemingway nem bajlódik. Nem volt szerencsém még a Capri DOC-hez, de nyitott szemmel járok mostantól, keresni fogom. Nekem örökké összefonódott a Búcsú a fegyverektől szereplőivel.

Hozzászólások

  1. d.e mondta

    Ez most nagyon jól esett, köszönöm! Napok óta Veronában sínylődöm (no meg Soave környékén) és folyamatosan Hemingway utánérzéseim vannak, főként persze a “Folyón át a fák közé” miatt, no meg a télies hangulat, satöbbi. Jó, hogy más is pont Hemigwayre gondolt. :-) Köszi mégegyszer és bocs az OFFért.

  2. Kántorbandi mondta

    :) Csak ne igyál annyit, mint Hemingway, mert akkor nem marad meg sok minden. Bár belegondoltam, Soave, Verona – mégis igyál annyit!

Minden vélemény számít!