Titkos füles segítette Kántorbandit és Stevie Kraftot a London Wine Fair legizgalmasabb kóstolójához. A katalógus alapján a dolgot lehetetlen lett volna megtalálni, ha nincs Godfrey Spence, most itt állnánk 1925-ös Maury nélkül. Elég komoly érzés az, amikor egy kóstoló csak kezdő lendületet vesz a ’90-es évek elejénél…
Az úgy volt, hogy Kraft és Kántorbandi éppen a később elkészülő Top 100-as cikk borait kóstolták Londonban, amikor Kraft belefutott kedves tanárába, Godfrey Spence-be. Az úriembernek olyan dolgokat köszönhetünk, mint például ezt itt. Az erősített borok fanatikus harcosáról van szó, akinek 15 százalékos alkohol alatt nincs is bor, ismer mindenkit, akinek egy kicsit is köze van bármiféle borhoz, amibe szeszt raknak. Kedélyes csevejt követően, melyben Krafttal megvitatták a valenciai Sherry-kóstolót, Spence körülsandított, közel hajolt, és azt mondta: ha szeretitek az erősített bort, akkor a H50-es stand – és menjetek el 1925-ig!
Hitte is, meg nem is Kraft s Kántor a dolgot, de azért, a hejehuja vége fele, amolyan minden mindegy alapon megkeresték a H50-es standot, amely Dél-Franciaország közös kiállítóhelye volt. Így sikeresen eljutottak Mösziö Jean Francois de Volontat-Bachelet színe elé. Szigorú tekintetű ember, aki leginkább szívességet tesz azzal, hogy elhozta a borait, és ezt érezteti is.
A párbeszéd körülbelül így hangzott:
Kraft: Hallottunk egy WSET szakértőtől, hogy itt lehet igazán különleges VDN-eket kóstolni.
Jean-Francois de Volontat Bachelet: Hát azt éppen lehet.
Kraft: (…)
Kántorbandi: (…)
Jean-Francois de Volontat Bachelet: De tényleg szeretik az édes bort?
Kraft: Hogy a viharba ne! Tokajt idva nőttem fel!
Jean-Francois de Volontat Bachelet: És mit tud Maury-ról?
Kraft: Nem ez volna az egyik leghíresebb Vin Doux Naturel termőhely?
Kántorbandi: (…)
Jean-Francois de Volontat Bachelet: Hát éppenséggel az, na elmagyarázom…
Innentől kezdve csak a poharakat kellett tartani, meg szívni, szittyózni az információt, ami áradt Mösziö Jean-Francois de Volontat Bachelet-ből (aki egyébként egyfajta csodaként élte meg, hogy itt most mindenkinek természetes, hogy kóstolni lehet borait).
Nos akkor röviden. Maury a Pireneusok és a Corbiéres hegység közé szorult, egy hosszú völgy. A többi környező völgyben gyümölcsfák vannak, egyedül itt található szőlő. A fajtaszerkezet főleg Grenache Noir, megspékelve olyan specialitásokkal, mint a macabeu, vagy a malvoisie. A hely kellőképpen meleg ahhoz, hogy keményen gyűljön a cukker a szőlőben, ugyanakkor védve van a Pireneusokból a környékre zúduló viharoktól, rossz időtől. 1936 óta A.O.C. Maury.
A borkészítés egy sajátos fajtája dívik errefele, jelesül a VDN, vagyis Vin Doux Naturel, vagyis a „természetes édes bor” hazájában járunk. Azt tudni kell, hogy a VDN minden, csak nem természetes. Már ami a készítés módját illeti. A szőlőt leszüretelik, aztán héjon áztatják, beröffen az erjedés. De amint az erjedés elérné a 6 százalékos alkoholtartalmat, az élesztőt fejbe verik egy jó adag tömény szesszel. Vagyis a bor alkoholtartalmát 15 százalékra emelik. Magyarán, az erjedés nem fejeződik be, tulajdonképpen félig erjedt bort sterilizálnak a szesz hozzáadásával, amelyben így jó adag „szőlős” karakter is megmarad. Innen indul az érlelés, amely Mauryban évtizedekig is eltarthat. Hordóból van kicsi, és nagy, az alapbort általában nem is teszik hordóba, azt 24 hónap után már piacra is dobják, de mi persze nem azért voltunk ott. Az oxidatív hordós érleléssel aztán a bor tényleg évtizedekig ellehet a pincében.
2002, AOC Maury
A szín sötétrubin. Nagyon érett szilva és valami állatiasság, patások szaga érezhető az illatban. Ízre édes (naná, hiszen tele van ki nem erjedt cukorral, általában 90 g/l van ezekben a borokban) rengeteg érett gyümölcs, ami még mindig frissnek hat, a sav miatt egyáltalán nem tűnik geilnek, édesnek a bor!
1998, AOC Maury
Acéltartályban hosszú alkoholos macerációnak vetették alá, vagyis az erősítéskor még héjon ázott a nafta, aztán töltötték hordóba. A szín gránát, kezd barnásba fordulni. Illatra kávés, és kakaós (itt most ne Bedekót, hanem valami jó minőségű 100%-os tiszta, kicsit zsíros, kicsit fanyar kakaóport tessék vizionálni), és cseresznyés, Kántorbandi szerint egy kész Schwarzwalder torta volt a pohárban. A sav még mindig szépen érződik, közepes erősségű, és érdekes módon még a tannin is harap egy kicsit. Csokis, kávés és rumos-meggyes az íz, az alkohol egyre erősebben érezhető az érő borban. De ez még fiatal, ugye…
1977, AOC Maury, rövid macerációval
(Vagyis a színkivonatolás itt nem volt olyan erős, nem áztatták héjon olyan hosszú ideig!) Harminc évig érlelték tölgyhordóban a bort. A színe pirosas borostyán. Illatra leginkább birsalmasajt és dió érződik, egyáltalán nem agresszív oxidált módon, inkább a birsalmasajtba dugdosott dióbél felé húz, ha már. A sav közepes, még mindig frissen tartja az amúgy hamarost krisztusi korba lépő bort. A tannin viszont lekerekedett a harminc év hordós érlelés alatt. Az íz leginkább karamellás, de még mindig érződik a gyümölcs is.
A legöregebb bor, amit valaha is ittunk
A következőt kicsit magyarázkodva szedte elő mösziö Jean-Francois de Volontat Bachelet. Azt mondta, ez egy kicsit üledékes, reméli nem baj. merthogy, ő már nem tudja, hol is van! „Ha a franciáknak adom, azt mondják, az üledék borhiba. Ha az angoloknak, akkor meg az a baj, hogy nem elég üledékes. Úgyhogy, a [La Manche – a szerk.] csatorna közepén kellene árulnom ezt a bort, mert üledékes is, de csak egy kicsit!” Mindeközben Kraft azon gondolkodott, hogy a nagymamája akkoriban 15 éves volt. Mármint 1925-ben. Kántorbandi pedig nem tudta levenni a szemét a címkéről, és azon mélázott, hogy a legrégibb bor, amit eddig ivott egy 56-os aszú volt, most itt ez a közel trianoni cucc? Kraftnak eleddig egy 1970-es Le Charlemagne volt a csúcstartó, ha a Sherryket nem számoljuk. Hát itten most jól odasikerült verni, ez a legöregebb bor, amit valaha is ittunk, sőt, a legöregebb dolog, ami valaha is a szánkban volt. Ezt nehéz lesz überelni a közeljövőben, hacsak a Berry Brothers and Rudd örökbe nem fogad minket.
1925, AOC Maury
Színre egészen világosbarna (ez egykoron vörösbor volt). Illata nagyon gazdag. Kávé, édes mandula, méz és mazsola keveredik benne, és halványan még a szilvásság is megvan. Tannin már egyáltalán nem érezhető (azok a polifenolok valszeg már az üledék közt csücsülnek a hordó aljában), a sav közepesen erős, még mindig szépen tartja magát. Édes, pörkölt dió és sós mandula egyszerre érződik a szájban, miközben a bor egyenletesen (de nem túl) édes.
Nos, Jean-Francois de Volontat Bachelet-tel sikerült megegyezni abban, hogy a ’25-ös évjáratot az ember „befelé köpi”. Nincs nagyon mit cifrázni, kegyetlenül jó borok ezek, még ha tökéletesen ismeretlen is az a technika, amellyel készülnek. Aztán mit is mondhat az ember egy 1925-ös borra, mellyel gyakorlatilag történelmet iszik? Tiszta hülyeség lenne például lepontozni. A VDN-t sokan hajlamosak lesajnálni, de tessék má’ megnézni egy ilyen, még mindig elég jó formában levő, 85 éves bort, és utána überkedni!
A Borravaló londoni tudósítását a Triptipp.hu tette lehetővé. (Amiért nagyon hálásak vagyunk.)
