Az már látszik, hogy nem nyertünk mink lóherét se, legalábbis érmeket nem, szemben például a cselákokkal, akiknek nagy rajongói vagyunk a Becherovkától kezdve Cessky Krumlovon, Janáceken és Hrabálon át a Staromestské Námemstyig, de megesszük a kalapunkat, ha a miénknél kedvezőbb ökológiai adottságaik vannak a borászkodáshoz. A kevesebből többet hoznak ki, mert lehet, hogy nekünk hőösszegből, de nekik meg kultúrából van több. Alig is van magyar kiállító, de az nagyon jó, hogy itt a Tokaj Reneszánsz, mely télleg a legjobbakat képviseli. Kellemetlen tapasztalni különben, mennyire kevéssé ismerik még a tokajit isse, még a globális méznyalómédia, a világ borújságíróinak krémje se nem. Kik idesereglettek méznyalni Tajvantól Szófiáig, a törékeny vietnámitól a nagyarcú quebec-iig, a japán sommelier-lánytól az öreg hajdani brit latintanárig.
Szal tegnap megnyitotta kapuit a 42. Vinitaly, az ember tehetetlenül áll, hogy is kéne rendet vágni a borok közt, van itt egy pár, 4300 kiállító konkrétan, micsináljunk, micsináljunk. Úgy döntünk, magunk szúrópróbákat tartunk, a jó ízlést és profizmust sugalló kiállítók illetve az általunk kevésbé ismert borok közt, eleddig hűvös, telt friuli fehéreket és tüzes, nem csersavas szicíliai borokat csócsálgattunk, erős gyanúnk, Itália déli része és Szicília több figyelmet érdemelne, emberileg-kulturálisan-borilag, mint amit ráfordítottunk eddig.
A vásárt megelőző pár napos study touron a Piave körül kavartunk, a DOC Lison-Pronaggiore (vagy Lison-Pramaggiore?) című területen, mely tkp alluviális alföldi táj. Olyasféle pincék, mint mondjuk Tokajon, nincsenek, olyan százhektárosak az átlagos üzemméretek, a borok karcsúk, olyan négyesek egy ötös listán. 4 eurós pinceárú, kifogástalan minőségű, a nálunk megszokott reduktív borokénál teltebb, magasabb extraktú, lendületes, jó savú, jó ivású, vinous borok világa ez, kicsit azé a típusé, mely bárhol készülhetne, csak bárhol nincs meg hozzá a kultúra és a tehetség.
Nincs ásványos mélység, individualitás, a borok inkább a fajtáról, a technóról és a borászról szólnak, nagy borral ritkán találkozhatni, a Moletto pincészetben sikerült, ahol a szokásos egydimenziós szortiment fölött pár észveszejtően mély és érlelt vörössel koronázták meg az ebédet. Olyan kicsit kiskunságos-languedocos bortáj ez tehát itt Veneto keletjén, annyi hangyafütyinyi különbséggel, hogy itt csak szőlőből készül a bor és hogy európai polgári stichje van mindennek.
Amilyen az Alföld, olyan az országja. Molettóéknél a nagypapa kirakta az ebédlőterem falára Primo Carnera képét (csodálatos olasz óriás nehézsúlyú boxer volt, a szörny Valujev feltűnéséig a legnagyobb termetű világbajnok, 70 KO-győzelmet aratott még a régi szép mitikus feketefehér fényképes időkben a harmincas években). Nagyapa ott volt Carnera halálos ágyánál, ha jól értettem, mert olaszul adta elő, avval az ismert, sztem egyébként téves premisszákon alapuló módszerrel, hogy ha mondanivalódat szuggesztíven, lassan és tagoltan adod elő a saját nyelveden, jelesül olaszül, akkor áldozatod megérti, amit mondasz.
Kosztolányi Esti Kornéljának bolgár kalauzaként odaadó figyelemmel és jó ritmusérzékkel bólogatva hallgattam a nagyon kedves és idős nagypapát Molettóéknál, ahol leplezetlenül jelent meg az olaszokra oly igen jellemző nyíltság, kedvesség, gyermekes közvetlenség. Itt még Moletto-nagymama által komponált ételsor is művészi volt, amúgy Veneto gasztronómiai hardverje nagyon egyszerűen megragadható: polenta, rizottó, pinot grigio, kész, ez variálva.
A polentásoknak, mondja a szlovén borász srác, náluk még nagy egyesületük is van, e sorok írója elhatározta, hogy nem fog belépni. Molettóék előtt átgyalogoltunk Velencén, mely fura, diszharmonikus elegye életnek és halálnak: üres házak zárt, kvázi beszögezett zsalugáterekkel, egy halott város hangulatát árasztók, másrészt mindent elönt a rikoltozó, magukat azokkal az undorító repülő patkányokkal, másszóval galambokkal fotóztató turisták serege. Venezia a középkorban járt csúcsra, az olasz egységig lehetett jó hely, amíg tényleges funkciói voltak és nem hétköznapi masszaemberek és giccsemberek tobzódtak az utcáin, harmadszor járok itt, legközelebb akkor jövök, amikor belépek a polentaklubba.
A bortúra végén pihenésképpen egy kis folyóparti pikniket rendeztek nekünk házigazdáink, az is fontos, hogy tud az ember eladni valamit, itt eseményként lett tálalva egy olyan attrakció, amihez képest egy kerti parti nálunk felér egy forradalommal. Volt egy kis telkünk Ráckevén, az dzsungel volt a piave partjához képest, a feladott halak sztem konzervdobozból úsztak elő, ennyi erővel a Száraz-ér partján pikniket lehetne csapni snecikből és papsajtból.
A study tour a versenyt és a vásárt kötötte össze, e pár napban összegezték a pontokat. Igen egyszerű szerkezete van a Vinitaly első szakaszának: délelőtt-délután két-két kóstoló-session, darabonként 12 tétellel. 12 bor az, amit jól lehet kezelni, nem unod meg marhára, így is van olyan, hogy elönt a hála, amikor a könnyen érthető, hétköznapi, egymásra hasonlító fehér borok kóstolási sorának végén a sommelier-kisasszony a hoz pár jégbort, melyek mesés mangószerű, kedves ízeikkel feldobják az embert. Nem, nem panaszkodunk, pimasz és képtelen dolog lenne.
Sok munkánk fekszik ebben, mire felittuk ide magunkat Verona magasába, ha akkora szakmai múlttal nem is dicsekedhetünk, mint az a tiszai hajós, aki azt mondta egyszer Tokajon, hogy annyi bort ivott életében, hogy a Hapci hajó simán megfordulhatna rajta. Igaz, ő ivott, mink kóstolunk, amiben annyi igazság télleg van, hogy ha az ember relatíve professzionálisan foglalkozik a borral, télleg megtanul nem inni és valamennyire kóstolni. Meg meghitten pöködni és eregetni szájából a bort egy matt kis vedérbe.
A versenyen nagy vörösökkel találkoztam, néhány nagy édes fehérrel, nem tokajikkal, inkább Vin Santók és jégborok voltak, sok magas átlagszínvonalú reduktív fehérrel, pezsgővel és rozéval, megúsztam az édes habzóborokat, a kóstolt mintegy 200 minta 10 %-a tűnt nagy bornak: a vörösök közt gazdag illatnyalábokkal köszönő, bámulatosan tartalmas, harmonikus, fekete, szépen öregedő, nem tanninos borokkal, az édesek közt kerek, néha a jó tokaji old stlye-ra hajazó vagy nemlétező trópusi gyümölcsök szépségét kerek egységbe fogó tételekkel.
Olyasmivel, mint a nagy burgundi, somlai vagy tokaji száraz fehérek, sajnos nem, ami nem azt jelenti, hogy nem voltak, hiszen 3700 minta jött 32 országból, a nagy régi európai borországok és az újvilágiak mellett olyan érdekes helyekről is, mint Albánia, a mondjuk sztem 3 ezer éves borászati tradíciókkal rendelkező Grúzia, Izrael, Libanon vagy Törökország. 21 zsüri csócsálta a mintákat, a zsüriben két olasz borász, egy külföldi és két hivatásos méznyaló, azaz borújságíró, ugyancsak mindenhonnan.
A zsüri szerkezete jelzi, hogy a Vinitaly összeadta és átlagolta a szakmai-termelői szempontokat és a fogyasztói nézőpontokat. A mi zsürink a 11-es mezt viselte, főnökünk egy remek, hatalmas spanyol csávó, José Luis Barrios Buitron volt, az angolt annyira vágta, mint Molette-nagypapa, a szünetekben kályhacsőnyi szivarokat pöfékelt, kellemes pasas volt, ahogy a legtöbb borász kellemes pasas, vagy még kellemesebb hölgy. A Vinitaly az Union Internationale des Oenologues százpontos bírálati lapját használja. A kóstolásokat Giuseppe Martelli úr, az Olasz Borászati Bizottság és az Olasz Borászati Szövetség feje celebrálta szertartásosan, megadva a módját. Mint egy tánctanár, irányította a sommelier-k karának hibátlan balettjét, a sommelier-k, mint a legtöbb olasz hölgy és úr, mosolyognak. Ismételjük: közvetlenül, nem megjátszva, kedvesen, gyerekesen, irtó szimpatikusan. Ráadásul sok a jó nő, a fess pasi, és szépen, szellemesen öltözködnek, 78-as sebességgel beszélnek, szóval klassz világ ez.
A Vinitaly leginkább, talán nem meglepő módon az olasz borról szól. És itt álljunk meg egy pillanatra, barátaim a borban. Olyan borpiacról van szó, melynek teljes bevétele 10,7 milliárd euró körül mozgott, érted? Az olasz bor bummja a nyolcvanas években kezdődött, igazi sikertörténet, iszonyat sokféle, a híg latin asztali bortól, a vino da tavolától a világ legjobb vöröseiig és pezsgőiig terjed, olyan nem egészen 700 ezer hektárról szűrik az anyagot, 43 millió hektónyit évente… És fejlődő, a minőségi bor felé mozgó ágazatról van szó, a termékpiramisnak majdnem a felső harmada minőségi és/vagy eredetvédett (DOCG) bor, miközben az asztali borok aránya az utóbbi években a felére csökkent, nem rossz, nem?
Noha a szőlőterület is csökken, ez nem destrukció, hanem az ültetvények minőség irányába történő rekonstrukciójának következménye. Itt a bor az élelmiszeripar vezető ágazata, csendes borban már a franciákat is leverték. Első héten ellátogattunk a Fratelli Bollába és a Zonin-ba (www.zonin.it), dermesztő látványt nyújt mindkettő. A Bolla (www.bolla.it) 17 millió palackot tol évente…de nem ám édes merlot-t vagy húgy bikavért, hanem csengő Soavéket és/vagy mindenféle érmeket kaszáló Amaronéket. A Zonin a maga 1800 hektárjával még itt is nagy falatnak számít, 11 birtokuk van Veneto mellett egyebek közt Piemontban, Toszkánában Szicíliában és Virgíniában. Nagyon nagy játék a Zonin, ahogy nagyon nagy játék Itáliában a bor. A borkultúra egyenletesen szövi át az országot, olyan, mintha az autópályák és az ősi városok kényszerűen szakítanák meg e hatalmas szőlőskertet.
Nedves Taplóm, vagyisizé kedves Naplóm, a borok, pincészetek, a kontextus és a fogalmak részletes kifejtésére se időm, se terem, mindezt a Borigo nyári számába fogom elvégezni, aki nem hiszi, járjon utána.
UI: rendes heti hírszüretünk eme beszámoló miatt elmaradt, de ígérjük jövő héten beszámolunk minden fontosról, legyen egyelőre elég annyi, lesz miről…
