Tudják hogy hívják azt a nagyjából a kilencvenes években tetőző korszakot, amelyben ma is élünk? Parker éra. Nem a globalizáció kora, meg hagyjuk az ezotériát ezzel a Vízöntő-kor dologgal. A Parker érát éljük, tessék csak bemenni egy borkereskedésbe, és meggyőződni róla személyesen.Robert M. Parker Jr. egyszerű cégjogász volt az USA-ban. A hetvenes években elkezdett érdeklődni a borok iránt, 1975-től elindított egy hírlevelet (tudják, olyan ami az interneten jön, csak éppen papíron, borítékban, a postaládába), ez volt a The Baltimore-Washington Wine Advocate, amelyet 1978-ban The Wine Advocate-ra, vagyis Bor-védőügyvédre rövidített.
Az emberek imádták Parkert. Szerinte ugyanis semmit sem kell tudni arról, hogy mi van a címkén, ki a fenét érdekel az, hogy a bor milyen GrandCru, esetleg Kabinet-Prädiketswein, vagy akármi. Emeljük ki a bort az ő kontextusából, ellenben értékeljük egy 1-100-as skálán, egy tizedesjegyig, ez az, amire egy fogyasztónak szüksége van, ha bort vásárol, semmi több. Vagyis, hogy a 84,5 az alacsonyabb, mint a 89,3, függetlenül attól, hogy adott esetben a gyengébb pontozást kapó bor jobban képviseli egy adott borvidék jellegzetességeit.
Korrupt pápa?
Hanna Agostini 1995 és 2003 között volt Parker asszisztense. Egy mítosz anatómiája című könyvében az áll, hogy Parker „egészségtelenül közel áll” bizonyos bordeaux-i chateu-khoz. A könyv szerint Parkert több ízben „túlságosan is otthonosan” látták vendégül Bordeaux-ban.
A Chateu Quinault borai például az után kaptak kiemelkedően jó minősítést, hogy Parker egy fényűző ebéden vett részt Alan Raynaud-val, a birtok borászával. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy hoppácska. Egyébként Raynaud úr perel, bizonyos bekezdéseket a könyvből is ki akart húzatni, sikertelenül.
A könyv szerint Parker megegyzett Michael Rolland nemzetközi borász tekintéllyel, hogy vegye rá a nagy chateau-kat: olyan nehéz, érett, testes vörösborokat készítsenek, amelyek jobban megfelelnek az ő személyes ízlésének. Ezekért a nagydarab vörösökért bomlanak az amerikai piacon, az európaiaknak azonban nem eléggé szofisztikáltak. Rolland úr visszautasította a vádakat, azt mondja, Parker volt asszisztense csak a pénzért vádaskodik.
Kinek a bora?
Igazak a vádak, vagy hamisak, van a dologban elgondolkodtató bőven. Jelesül az, hogy mit művelt Parker az utóbbi két évtizedben. Magas pontszám: keresett bor, alacsony pontszám, és a kutyát nem érdekli az illető bor, ilyen egyszerű. Azt mondják, egy jó Parker pontszám akár 15 százalékot is dobhat felfelé a bor árán, közvetlenül a megjelenés után, aztán meg, határ a csillagos ég. Naná, hogy a fogyasztók szeretik, hiszen gondolkodni nem kell, csak a számokat figyelni.
És mit szeret Parker úr? Hát a jó érett, zsíros, naaaagy testű vörösöket. Komoly kérdés, hogy a kilencvenes évek vörösbor-cunamiját amely alól azért lassacskán kezd kikászálódni a világ, mennyiben indította el ő. Ha igen, akkor például mondhatjuk azt ? persze csak suttogva ? hogy sok áttéten keresztül a villányi nagyok ? Bock, Gere, Tiffán egy kicsit az ő szülöttei is?
A fogyasztók egy kicsit elfelejtettek olvasni, csak vedelni akarnak, könnyen, tanulás nélkül, és hoppá, kinek készítenek bort a borászok? Nekik? A francot. Robert Parkernek.
Stevie Kraft
Korábban:
Ha Oscar-gála, akkor sztárborok
