Budapesten adott koncertet Roger Waters, amelyre hogy-hogy nem, hozzájutottam egy jegyhez, miért ne mennék el, elmentem, hiszen a Pink Floyd az egy kor naaaagy-nagy zenéje, hallgassuk meg nosza, már csak a bennem lakozó történész kedvéért is. Ilyen mondtara egy magára valamit is adó PinkFloyd rajongó minimum nagyon csúnyán nézne rám, hogy ottan elpazarlódott egy jegy egy beavatatlanra. Mi tagadás, soha életemben nem vettem a kezembe úgy Pink Floyd CD-t, hogy na akkor Pink Floydot fogok hallgatni. Sosenem volt ilyen, illetve mégis volt, még a gimnáziumban egy Taki nevű évfolyamtársam apjának megvolt a Division Bell, azt egyszer kölcsönkértem, de végül úgy alakult, hogy nem hallgattam ronggyá. Meg ezen a bejegyzésen is eddig ültem.
Valahogy nekem a Pink Floydosok mindig iszonyatosan elmélyült társaságnak tűntek. Akiknek minden kis nüansznyi kis pirrenés ciccegés is igen komoly jelentéssel bír. Hogy van az egész keverve, milyen extra hatások, grafikai megjelenítés kisisten, miegymás. Azok a csókák, akik aztán otthon HiFi-t építettek, és azon hallgatták a nagyon mély zenéjüket. Szerintem az igazi Pink Floyd rajongó, az minimum egy hangmérnök. Eleddig valahogy nekem ehhez kurvára nem volt türelmem.
Azt tudom, hogy a Pink Floyd is feloszlott, voltak valami balhék, és végül úgy alakult, hogy Waters egyedül folytatta (talán ezt a postot egy, a Pink Floydban jóval elmélyültebb embernek kellene írnia, akkor tele lehetne pakolni mindenféle információval: albumokról, meg hangzásokról meg a zenekar tagjairól, turnékról, hangzás korszakokról, miegymásról…). Az az igazság, hogy amíg nem jött a Waters, nem is tudtam, hogy Watersnek hívják. A Pink Floyd sosenem jelent meg úgy, hogy arcuk is látszódott volna, a Stonest, Queent, Black Sabbathot legalább felismerhetni arcról… A ronggyá játszott Wallt most inkább hagyjuk, az már elszakadt a valódi jelentésétől, és polbeat diszkószámmá vált.
Na de hagyjuk a kívül rekedtek siránkozását! Szóval ez a zene irgalmatlanul sok mindenre adott feleletet. Volt egy kor, amikor már voltak fraktálok, meg kvatumfizika, meg ember a Holdon, meg lézerek, meg minden fene, de a brit társadalom jelentős része még napi szinten hordott zoknitartót, meg keménykalapot, és nem poénból… Szóval itt volt egy csomó fejlesztés, szebbjövő, meg miegymás, csak valahogy az embereket elfelejtették tájékoztatni minderről.
Meg arról sem szólt senki (illetve nagyonis szóltak) milyen pusztító erő árnyékában élnek nap mint nap. Hogy valamelyik hülye odafent megnyomja a gombot, azt jónapot. Game Over. Ott volt az a rakat technológiai cucc, de valahogy nem sikerült őket az emberiség javára fordítani. Meg falak – na persze falak ma is vannak, Nicosia-Közel-Kelet-Jalu folyó – de valahogy Berlin sokkal egyértelműbb, meg sirasztóbb volt. Szóval egyfajta utolsó kiáltásféle lehetett ez akkortájt… Kiáltás a fenét, nagy sóhaj, meg szomorú tekintet, hogy nézzetek má’ magatokba, he! A hatvanas évek kifújása után (lásd még a Félelem és reszketés Las Vegasban vonatkozó sorai) már nem lehetett olyan elementáris dühvel nekirongyolni mindennek. Csak tudomásul venni, és próbálkozni, hogy megmaradjon a józan ész, meg az emberség. Ez a zene a hidegháború zenéje. Erről szól ma is. A kattant politiksok képét csak ki kellett cserélni a vetítőgépben és szólhat újra. Not in my name….
Olyanfajta zene ez, amely remek aláfestés ahhoz, hogy atomcsapás utáni romokon tekintsünk végig. Namármost, ilyen esetre inkább töményet ajánlanék, az jobban eltartható, és nem olyan érzékeny a gamma-sugárzásra, mint a borok. Whiskey kell ide, ír whiskey. Azért ír, mert az lágyabb ízű, zárt rendszerben párolják, ráadásul háromszor, sokkal finomabb (jöjjenek a kritikusok!:), simogatóbb, mint a skót verzió, amit viszont nyílt rendszerben párolnak tőzegtűzön. Van odahaza egy literes üveg Bushmillsom, az a legrégebbi ír főzde, a XVII. század elején hozták létre. Félretettem az esküvőmre/temetésemre/első gyerekem születésére, attól függően, hogy melyik következik be előbb. Na, atomcsapás után – miután a Földet visszabombázták a középkorba – azt hiszem ezt iszogatnám, Pink Floydot dúdolva, miközben a finn vadászkéseimet fenem lassan. Mert akkor már bármi lehet.
Stevie Kraft
Korábban:
Zene-bora III: Les Touffes Krétiennes és bulibor
