Egy angol pubban meccset nézni nagyon jó dolog. Már csak azzal lehet fokozni, ha angol csapat játszik és tét is van. Mi a Bajnokok Ligája döntőt abszolváltuk Hammersmith központjában, Bombardiert és London Pride-ot kortyolva. A Milánnak szurkoltunk.
Elhagyva a londoni nemzetközi borkiállítás helyszínét egy fél napra, Stevie Kraft és Kántorbandi átszelte a koránt sem ködös Londont (28 fok), a keleti csücsökből a nyugati szegletbe, hogy megnézhesse közelebbről, hogyan is készül a londoniak büszkesége, a Fuller?s sörfőzde legismertebb itala, az igazi angol ale, a London Pride. Találkoztunk a Master Brewerrel, aki a sörfőzők überfőnöke, és olyan mencseszteri szlengben vágta, hogy csak úgy kapkodtuk a fejünket. Erről részletesen beszámolunk egy külön írásban.
A sörfőzde meghozta étvágyunkat valami jó angolosra, meg persze kívántuk is a pinteket, hogy helyreállítsuk a borokról kilengő péhánkat, besétáltunk hát Hammersmith központjába (Londonban vagy 200 városközpont van?), hogy egy valósi angol pubban szedjük össze magunkat, és felkészüljünk arra azt eseményre, amit a legjobb a stadionban, második legjobb egy angol kocsmában nézni: a Bajnokok Ligája döntőre. Mivel nem volt rajtunk piros ing, ezért törpe minoritásnak minősültünk, meg aztán a könnyedén olasznak nézhetnek minket a kedves britek, meghúztuk magunkat egy sarokban, és asztalunkat megosztottuk a hozzánk hasonlóan barátokat kereső belga csokoládécég exportigazgatójával, aki pedig a nemzetközi kávékiállításra érkezett Londonba. (Mik vannak, mi?)
Kirendeltünk pár valódi ale-t, meg hozzá egy rakat ecetes csipszet, ami nélkül errefelé nincs móka, és már kezdődött is a meccs. Az első pár percben kiderült, hogy nem is kell annyira meghúznunk magunkat, vannak itt jószerivel, akik a Liverpoolt nem állhatják, mert ellenséges csapat, meg aztán egy csoportnyi ?helyi olasz? is nagyon szurkolt elől Insaghiéknak. A vastapsot azonban a Liverpool minden megmozdulása kapta, ezért ? jobb a békesség ? nem ugráltunk fel az asztalra.
Az angolok nem csupán szurkolnak. Az angolok „támogatják” a csapatukat. Ezért is mondja ő, az angol úgy, hogy „I support Liverpool”. A szimpla fan, szurkoló, fociszerető nem fedi azt az áhítatot, amellyel ezek a legények nézik a képernyőt. Arcukról leolvasni mindent, ami a pályán történik, kész tanulmány végignézni a tömegen. Az aggodalom, a felháborodás, a lehetőség szikrája, a drukk, a nagy esély, az elszalasztott lehetőség. Fogják a fejüket, egymás vállát szorítják: ők ott vannak a csapattal. Ezt mondjuk lehetővé teszi a pubban felsorakoztatott technika, vagy 6 lcd-tv, hangfalra kihangosított audió: hallani a bőr minden puffanását, mintha a füled mellett történne.
Ezúttal alulmaradtak a derék liverpooliak, a szurkolók többsége ezt higgadtan veszi tudomásul, de mintha nem vereségként fogná fel ? végül is, ők is beraktak egy szépet, hanem a következő meccsre készül. Csak páran ugrottak egymásnak elől, még a meccs háromnegyedénél, de gyanítjuk annak nagyobb köze volt némi alkoholhoz meg egy ledér hölgyhöz, mint a meccshez. A rendőrök irigylésre méltó gyorsasággal a helyszínen teremtek, minden érintettet az utcán előállítottak, és minden ment tovább, mint a karikacsapás.
Meg kell állapítanunk: Londont nem lehet megunni. Esetleg az okozhat némi szellemi strapát, hogy az ember feldolgozza azt a rengeteg információt, amit be kell fogadnia nap, mint nap, mikor szembejön vele a város. Most is: miközben elhagyjuk a kocsmát, a belga csokis embernek búcsút intünk, már látjuk a posztereket: Marilyn Monroe pop-art retrospektív nyílik a Portrait Galleryben, a National a Trafalgar téren előszedte az összes impresszionistát, az van tárlaton, a Tate Modern felújítás után csábít. És persze ott van a nemzetközi borkiállítás az ExCel-en, ahol még nem végeztük dolgunkat. Állítólag megint mindenféle érmet nyertek a magyarok ? de erről majd később.
Stevie Kraft és Kántorbandi, London
