Well, dolgozatunk végén kitérnénk arra a több parszeknyi kulturális szakadékra, ami a koncert és a müpában feladott borok között feszül, nem mindegy ugyanis, mit adnak fel a büfében.
Magunk először a maori tündért persze Joseph Losey Don Giovannijában láttuk, akkor már igazi globális gigasztár volt, röpködött a Covent Garden, a Metropolitan, Sydney vagy Bécs és tucatnyi mérvadó opcsi közt, egy csomó egyetem címzetes tudományos fokozatának birtokosa és több lovagrend tagja, mindenkivel dolgozott, aki számít Abbadótól Solti Györgyig, tökéletes életet él, 2004-ben visszavonult a színpadról és dalesteket ad. A dalest olyan, mint az ikonbor: csak vájtfülűeknek való, bizonyos tudást, a zene nyelvtudását feltételezi, bensőséges és koncentrált odafigyelést a befogadótól.
Jóllehet valaha mezzoként kezdte, nekünk úgy rémlett, mintha a mezzóban lehetne jobban érezni a hang fedettebb és fátyolos színén, hogy az amúgy kortalan szépség de facto nagymama-korban van, lévén valahol a 64. életévében, a felső regiszterek csaknem töretlenül szépnek és erősnek tűntek, pianói finomak, egész előadása hallatlanul koncentrált és költői.
A közönség imádta, nem engedték le a színpadról, négy ráadást is kaptunk, a legutolsó övön aluli volt, nem volt píszí, mert egy maori népdal volt, Kiri Te Kanawa az egyszerű dal a capella éneklése közben körbefordulva áthatóan figyelte a nézőket, értik-e hogy mit akar átadni, értettük, mindenki szipogott és zokogott. (By the way, volt, aki mondjuk közben is szörcsögött meg köhögött, ami a mennyekből a földre rántotta néha az embert, Dr Nemtudomkának két dolog jutott az eszébe, egy: dögölnél már meg, kettő: az a bon mot, amit talán Hermann Prey mondott, akitől a magyar közönségnek, köztük Dr Nemtudomkának szintén volt szerencséje Schubert Téli utazását hallhatni, hogy ugyanis aki szörcsög meg köhög meg náthás, miért nem az esztékába megy, miért a koncertre jön?)
A bemelegítő könnyűzenei Mozart-blokk utáni Strauss-csomagban már komoly ajándékok voltak, például a Morgen! Pompás Poulenc-ek, főleg a Les chemins de l?amour, egy inkább könnyűzenének tűnő argentin maestro, két Wolf-Ferrari, két Puccini és a ráadások, katartikus este volt, ami után, mint az igazi lélekfürdők után, órákig lebegsz, vele álmodsz és másnap is egész nap ő járkál a fejedben.
Kanawa egyszemélyes zenekara se volt éppen akárki. Julian Reynolds, aki dinamikusan és lazán tolta a zongorán, civilben karmester-szupersztár, aki csak néhány énekes kísérését vállalja, mert nemcsak príma opera-karmester és zenetudós, hanem tökéletes zongorista is.
Nü, a szünetben útbeejtettük persze a büfit, és elszörnyedve láttuk, miféle borokkal szúrják ki itt a népek szemét. Szemét dolog a müpában, a város tán legértelmesebb intézményében hetvenheted rangú palackokat penderíteni a pultra. Kunsági rozét, az (amúgy mostanában jó útra térő, egyre szebb új borokkal előálló) állami tokaji pince régi, rút címkéjű, egy előző világból itt ragadt szamorodniját, egyéb no name pannonhalmi borokat. Kérem, az nem úgy van, hogy szmokinghoz edzőcipőt, apróság, nem ér fel oda, ahol aznap este röpdöztünk és szipogtunk, de mindennek tökéletesnek kéne lennie, a legjobb boroknak kéne ott lenni a müpa büféjében, nem érted, wazze?
Dr Nemtudomka
Korábban:
Zene-bora VII: Legalizáld, gargalizáld!
Zene-bora VI: VOLT-impressziók
