Sok zöldséggel indítja a tavaszt Stevie Kraft. A toszkán utazáson már szó esett a ribollitáról, amely a helyi parasztok ?semmit sem pocsékolunk? gasztrofilozófiai krédójának materializációja. Kántorbandi zseniális halas cikkét megkontrázandó, újabb recept a borok közt.
Ott kezdődik a dolog, hogy az emberbe beleverik gyerekkorában, hogy az ételt nem pazaroljuk. Nem dobjuk ki. Megesszük, feldolgozzuk, nincs pocsékolás. Nos, ennek a mentalitásnak az eklatáns példája a Ribollita, magyarul ?újraforralt? (leves, főzelék, kása, ezt mindenki döntse el maga). Helyzetgyakorlat haladóknak: képzeljük magunkat egy toszkán falusi családanya bőrébe. A maradék szent, nem öntjük ki, hanem recikláljuk, feletetjük a népekkel.
A ribollitának akkor van szezonja, amikor a németek után az amerikaiak is kivonultak a faluból észak felé, és a harcok elültével a bátrabb partizánok is meglátogatták már a községet. Eredetileg a pár napos, sokszorosan újraforralt, ezzel-azzal időközben ápgrédelt zöldésgleves, és a soknapos szikkadt kenyér utolsó kűrje ez a vacsoraasztalon.
Az történt, hogy az utóbbi napokban eléggé felgyűlt a zöldség odahaza. A száraz kenyér szintén a könnyen hozzáférhető kategória. Tehát akkor ribollita, mindenféle cifraságtól mentesen, ahogy Gondi márki elmesélte.
(Felhívnám a figyelmet arra, hogy ez nem recept, sokkal inkább csak irányelvi- és folyamatábra. Mindenki azzal főz, amit a megszállók/felszabadítók ésatöbbiek elől eldugdosott.)
Olívaolajon nagyfazékban előbb kockázott hagyma, majd apróra kockázott sárgarépa és krumpli fut egy kört. Aztán pár gerezd aprított (a törőt felejtsük el, barbárság az!) fokhagyma. Amikor már megindul, de még nem ég le, akkor mehet rá valami csíkokra vágott káposzta, de inkább fekete kel. Torzsák nem, csak a levelek játszanak. Nekem valami mediterrán bio félkel volt a hűtőben, úgyhogy az. Találtam pár spenótlevelet is, ők sem mai versenyzők voltak. Aztán pár paradicsom, szintén kockázva. Közben folyamatos kevergetés, az olívaolaj visszapótlása.
A szokásos toszkán gyanúsítottak a fűszerek: oregano, kakukkfű, babérlevél, meg fekete bors. Amíg rotyog egy konzerv fehérbabból (Ok, a sznobok MOST kövezzenek meg, nem volt se időm, se türelmem utána menni a cannellini-babnak, bocs!) az egyharmadot összetöri az ember a levével, azzal nagyon frankón lehet sűríteni. A többi bab kicsit később, de szintén a fazékba ugrik. Aztán további rotyogás. Ha lé kell alá, arra célszerű valami erőleves félét használni.
Közben a szikkadt kenyérszeleteket be lehet dörzsölni fokhagymával, és aztán szépen belesüllyeszteni a fazékba. Ha annyi kenyér van amennyi zöldség, akkor kicsit kásásabb lesz, ha több a zöldség, akkor meg levesebb. Az egészet nyakon öntjük erőlevessel, aztán újraforralás (ribollita!). És kész. Olívaolajjal bőven meglocsolva tálaljuk.
Én egy Rioját ittam hozzá, mert éppen az volt nyitva, de valahol a nagyon könnyű vörösök, vagy a majdnem fröccsnek való hót egyszerű fehérek környékén lesz az igazság. Ha valaki nem ért valamit, a YouTube tele van ribollita videókkal.
Jó szottyos, ragacsos, gazdag zöldség ízek, hozzá az olívaolaj herbássága. Tessék átérezni a toszkán parasztlét minden szépséges kihívását, és több rostot enni!
