Bajai nyaralás az ősi családi fészekben, Dunafürdőn. Ilyenkor, ősz felé a legszebb a folyópart és a Csertapart, a Gemenci erdő idenyúló vége: kevés már a turista, nagyobb a csönd. Kötelező a hallé, a teraszon borozás. Most azonban átjött Bátáról Saci mami és a kedvencemet főzte: igazi sárközi ínyencség a csuszás csibe.
A csibe csipetke, vagy ahogy Bátán mondják, a csuszás csibe sárközi kaja, rövid lével kell készíteni, nem is hosszan, mer? az gulyás, nem is csuszás csibe, na. Már az elején kibontottam egy kezem ügyébe keveredő bort, hogy kibírjam, mert Saci mami mindent tizennyolcszor kérdez meg és mondd el, és minden alkalommal ugyanazzal a pár dologgal teszi ezt. Főzni azonban rohadtul tud, a nagymami tanította, ő meg a Kádár Jánosnak is főzött, szóval szaktekintély, káposztájának (is) receptjét már 60 kilométeres körben alkalmazzák.
A Frittmann Ezerjót (2009) a Duna Borrégiótól kaptam, ezt itták Borszerdán, bár először egy Bősz Adriánt akartam bontani (az passzolna legjobban), nem találtam meg, gondoltam, üsse kavics, itt vagyunk a Duna mellett, jó lesz ez is. Végül is miért ne? Ne borfasisztázzunk itt.!
Először tisztán ittam, aztán fröccsnek, jól behűtve mindkettőnek szuper. Közben csíptük a csipetet, a tésztát frissen gyúrta a Saci mami, közben nyomta a dumát én meg ittam, igen, nem, ahogy gondolod persze, ühüm. Nem köll nagyra csípni, de ne is apróra, mint a decsiek, az nem jó. Így, pont így, ahogy Bátán szokják. Na, ezt most hagyjuk száradni, jöhet a zsír a lábosba, neám olajat használj, zsírral lesz jó íze, így ennyi elég is lesz.
Bele a fej hagyma, kézben tartva aprítja mami, ahogy a nagymami tette, nincs itt Jamie Oliveres villongás, csak egyszerűen így, ni. Hoztam magammal paprikát, mert ez házi, mondja, én meg, hogy az itt is van bőven, azzal főzzük a halat, mire ő: de amit hoztam az szép.
Na, egy újabb korty. A hagyma megpirul, belekeverjük a paprikát, és felöntjük vízzel. Ne sokkal, nem a Duna ez! Épp, hogy ellepje a húst. Belekerül a bő másfél kiló ? Nem tápos! Házi! ? comb, szárny, máj meg szív, aztán kimehetünk a teraszra beszélgetni egy kicsit. Viszem a bort, kelleni fog.
Na, nézzük meg, ha puha kezd lenni, mehet bele a csipet. Aztán elég neki úgy 5 perc, ami valójában közel tíz, de nehogy kemény legyen ám mer? az úgy nem jó. Na. Elsóztam? Gyere ide kóstold meg, mer? én nem látom, nincs rajtam szemüveg. Lecsúszik még egy deci. Kész van, lehet teríteni. Mély tányér kell. Miért ez leves?, kérdezi kisfiam. Á!, dehogy leves, mondja Saci mami, hát csuszás, mi lenne? Kanál kell hozzá.
Egyszer azt olvastam a Pesti Műsor nagynevű kritikusától, Dibbuktól (aki felfeldezte a csibe csipetkét valami étlapon, valahol Pesten), hogy ilyen étel nincs is. Lófaszt nincs, dehogynincs: itt van az asztalon.
Kimerjük, jól néz ki, falunk. Köszönjük, mami. Így a jó, nem bő lével, az nem csuzsás, de leve azé’ legyen, mer? ha nincs, az úgy nem jó. Ez viszont jó. Visszarepít a gyerekkorba, azokba a nyarakba, amikor három hónapig csak falun meg a Duna mellett voltam, oda, amikor Anya kiabált, hogy kész az ebéd. Most már dukál hozzá a fröccs, kár, hogy vége a palacknak, na megyek, hozok még egyet.
