Alábbiakban Rookie törzsolvasónk (és fáradhatatlan kommentelőnk) balatoni gasztroélményét tesszük közzé, mely régóta bugyog benne, de csupán mostanra buggyant ki. Világító neon pálmák, műanyag Nápoly, szottyadt pizza és konzervkagyló.
Egy kellemesen hűvös balatoni estén Zamárdi egész déli parton híres éttermébe, a Mauróba látogattunk kedvesemmel, azzal a prózai céllal, hogy együnk egy jót, hozzá igyunk egy jót, hozzá érezzük jól magunkat kicsit? Jól?
Nem akarom húzni a poént, nem azért éreztem, hogy írok róla, mert olyan gasztronómiai élményben volt részem, mely mélyen beégett emlékként kísért azóta is. A borokhoz mindössze annyi köze volt az élménynek, hogy rendeltünk egy palack rizlinget Szeremleytől (2008), amiről már megint megállapítottam, hogy szinte mindenhez jól illik, de kellemes savai, gyümölcsei, enyhe olajossága különösen jól passzol egy önfeledt beszélgetéshez.
Olyan, mint amikor elmerül az ember a vitában és öntudatlanul nyúl pohara felé, szájához emeli, s miután egy jót kortyolt belőle, minduntalan rácsodálkozik: hű, de frankó bor, ami által épp a kívánt mértékben zökken csak ki a beszélgetés menetéből. Épp ennek kapcsán jutott eszembe egy régen még tudott szabály, amit azóta, hogy olvasom a borravalót és Kántorbandival kóstolok, valahogy elfelejtettem: a kóstolgatás apró kortyai, pláne a köpőkés homokozás az egy dolog. Ilyenkor koncentrál az ember, fedezi fel izzadt homlokkal mindazt, amit a hozzáértők fontosnak tartanak.
Ám egy jót (legalább fél-egydeciset) kortyolva egészen más ízek, vagy inkább élmények jönnek. Fogyasztóként azt kell mondanom, hogy érdemes lenne minden bort így is megkóstolni. Ilyenkor az ember nem elválasztani próbálja az egyes illatokat és ízeket, hogy értékelni tudjon, hanem egészben, összességében ?éli meg?, azaz élvezi az ivást, élvezi a bort!
No, visszatérve a lényegre: a Maurót az tette különlegessé, hogy közepes-alacsony áron, (viszonylag) minőségi kaját kínált (panem), pincérei pedig futva közlekedtek a páston (circenses). Ha elkészül egy étel, vagy pultra kerül egy ital, a pultosok addig vernek egy húszcentis harangot, amíg egy pincér futva odaér. Nincs megállás, folyamatos a feszkó. Ez persze azért is jó koncepció, mert a rohanós hangulat a vendégre is átragad, így valahogy gyorsabban eszik, így az asztalok is gyorsabban forognak, ergo sokkal több a bevétel. Ha valaki ünnepel (amíg ott voltam 3 asztalnál is), csillagszóróval érkezik a főpincér 3-4 alpincér társaságában, kiknek kezében csörgődob és eléneklik a heppi börszdéjt. Ha valaki távozik, legalább öt pincér kiabálja zengve, hogy: arrivederci! Mindez a szórakoztatás, a cirkusz része.
[googlemap lat=”46.886021″ lng=”17.948855″ align=”undefined” width=”470px” height=”300px” zoom=”15″ type=”G_NORMAL_MAP”]Kiss Ernő utca 3, Magyarország[/googlemap]
Mindez szuper együtt, ám öt éve nagy változások vannak: a cirkusz maradt, de a panem elég satnya lett. A kedvesem rendelte pizza kritikán aluli volt. Vastag tészta, szottyadt élmény. A tintahal nem volt rossz, a saláta azonban ízetlenre sikerült, a kagyló pedig akkor volt utoljűra friss, amikor Krisztus születésnapján kihalászták a tengerből. Évről évre visszatérek, várva, hogy újra fellelem a régi minőséget, de úgy látszik a minőségre nincs is igazán nagy szükség. Láthatóan ma már eltart egy helyet a cirkusz, nem kell a panem?
(Rookie egyébiránt elképesztóen kitartó, a zamárdi Mauro ugyanis már kiverte a biztosítékot pár évvel ezelőtt is. )
