Ma indul a Vinitaly Veronában, kedvcsinálónak itt van Stevie Kraft toszkán útjának legjava. Az utolsó állomáson Kraft belenyalt pár évtizednyi rögvalóságba Carmignanóban. A tartomány egyik legkisebb borvidéke, és talán az egyik legizgalmasabb. Sangiovese és Cabernet sauvignon, régről pariban. Időutazás Contini Bonacossi nagypapával, olyan borokkal, melyekért a németek azt ígérték, fizetnek…
Carmignano. Mond valamit a név? Nem ugrik be semmi? Stevie Kraftnak sem ugrott be, úgy kellett ráguglizni, mert Jancis is elég szűkszavú a témával kapcsolatban. Előzetesen annyit sikerült kiszaszerolni, hogy az aprócska borvidék ott van valahol Firenze mellett, és itt már akkor is DOC-ként termelték a Cabernet fajtákat, amikor az egész Bolgheri vircsaft Sassicaiával, Gaudo al Tassóstul mindenestül még egy huncut gondolat se volt.
Egy alaposabb második kör azért helyre tette a dolgokat, pláne az okosság, amelyet a Tenuta Capezzano borászatban kapott Stevie Kraft. Dombtető, dombtetőn egyszerű reneszánsz palota, csak a szokásos négy-öt évszázad egymásra rakva, ahogy errefelé csinálni szokás. Kavicsos udvaron keresztül csikorogtunk a fény felé, hiszen sötét éjszaka volt már, amikor Chianti Classicóból átvergődtünk Carmignanóba. Szóval egy sötét reneszánsz udvaron hallgatta végig a birtok és a borvidék történetét Kraft (a fényviszonyok inkább derengősek, a hecc kedvéért képzeljünk el a palotácska fölé teliholdat!)
Carmignano volt az egyik legelső bejegyzett borvidék Itáliában. III. Cosimo Medici egy 1716-os rendeletében körülhatárolta a négy legjobb bortermő helyet Toszkánában, ebben a listában már megemlíti. A helyiek úgy tartják, hogy a Cabernet sauvignon fajtát Medici Katalin francia házassága révén hozta be a borvidékre. Katalin inkább vitt, mint hozott, így bár a legenda szép és kerek, de semmivel nem támasztható alá. A CS valószínűleg később került be, de szerves része a helyi borkultúrának az biztos. A borvidéket a harmincas években nagyvonalúan hozzácsapták a Montalbano Chianti-alrégióhoz. Csak 1975-re sikerült kivívnia az önállóságot, és a jogot, hogy Cabernet Sauvignont keverjen a Sangioveséhez. Az, hogy mindez sikerült leginkább egy családnak, a Contini Bonacossiknak köszönhető.
Alessandro Contini Bonacossi gróf a XX. század elején települt vissza családjával Toszkánában. Korábban Spanyolországban jól menő műkincskereskedő volt (mellékszál: az Uffizzi képtárban most aggatják a falakra azokat a képeket, amelyeket a család nagylelkűen az államnak adományozott. Úgy tíz teremnyit…). Alessandro hazai földre érve átnyergelt a mezőgazdaságra. Szokásos képlet: bor és olívaolaj. 1925 óta minden évjáratból félretettek egy nem elhanyagolható mennyiséget. Közben a birtokból kiszakítottak kisebb nagyobb részeket, és felajánlották a szőlőmunkásoknak. Így jött létre a mai Carmignano borvidék, 11 birtokkal, középpontban természetesen továbbra is a Capezzano viszi a prímet.
A toszkán túra szervezője, idegenvezetője és ceremóniamestere, Filippo Magnani csak annyit mondott, hogy lesz némi meglepetés. Mosolygott hozzá, azzal az olaszos félmosollyal, amiről az ember tudni véli, hogy közvetlenül utána a tizenhatoson belül felvágja magát, de a bíró mégis neki ítél tizenegyest, amit bevarr, aztán táncol a szögletzászlóval, és ünnepelteti magát a közönséggel. Nos, igen, Filippo bevarrta. Beinvitálták a csapatot a reneszánsz palotácskába (a telihold alatt), és egy falambériás nagy terembe vezettek mindenkit, ahol a hosszú asztalon már ki voltak készítve a poharak. Az üvegtalpak alatt meg évszámok: 2007, 2001, 1995, 1983, 1974, 1968, 1931. Roger, huh…
Bónusznak mindehhez egyszer csak megjelent Ugo Contini Bonacossi gróf, bőven a kilencven fölött, szerencse, hogy itt értük, mert épphogy hazatért az éppen esedékes sítúrájáról. Khmmm. Leült a birtokot igazgató két lánya közé, és mesélni kezdett. Arról, hogy amit kóstolni fogunk, azt mind ő és a papája rakták le a pincébe. Aztán, amikor jöttek a németek, mindent elfalaztak, nehogy megtalálják és elvigyék a háborús erőfeszítések jegyében. A megszállók természetesen megtaláltak némi bort, és megígérték a papájának, hogy kifizetik, ha vége a háborúnak, de a család azóta sem kapott csekket, sem banki átutalást Wehrmacht feladóval. Mindegy, legalább a szándék megvolt. Ugo velünk kóstolt, olykor felidézte milyen volt az évjárat pár évtizede.
Hét szikár jegyzet:
Villa di Capezzana, Carmignano DOCG 2007
80% Sangiovese, 20% Cabernet Sauvignon
Sötétrubin mag, rubin perem. Az illat friss, hűvös feketemeggy, és szeder keveréke, de van cseresznyevirág meg levendula is. A bor középe hangolt, sav és tannin tökéletes struktúrát ad, utóbbi érett, de még fiatal. Az íz meggy cseresznye és szeder kombinációja, meg a hordó vaníliája (utóbbi nem túl erős). Nagyon elegáns, a szeder zárja.
Villa di Capezzana, Carmignano DOCG 2001
Sötétrubin mag, rubin széllel, kissé világosodik. Az illatban menta, és meggylekvár, kevés édes fűszerrel kombinálva. A struktúra nagyon elegáns. A tannin tökéletesen érett, a közepesnél kissé nagyobb, de bársonyos, a sav feszes közepes. Az ízbe a meggy mellé becsúszik egy kis cédrus, meg valami húsosság és csak aztán jelenik meg a feketeszeder. Jól kiegyensúlyozott bor, érezhetően a csúcs közelében, de még van benne pár év(tized).
Villa di Capezzana, Carmignano DOCG 1995
Már egy kicsit gránátba hajlik a széle, de még mindig a rubin dominál. Illatra egyszerre virágos és herbás, viola, levendula meg kakukkfű, ugyanakkor van benne valami földesség is. A tannin érett, de erőteljesen szárít. A test mintha kisebb lenne a korábbiaknál – merthogy ez még bottiban, azaz toszkán nagyhordóban érett, ettől egészen más a stukkatúra (copyright by SvejciBicska) és a fejlődési ív. Az ízben a meggy után azonnal megjelennek a herbás jegyek, kakukkfű és levendula.
Villa di Capezzana, Carmignano DOC 1983
(Komoly vita alakult ki arról, családon belül, hogy ’82, vagy ’83 volt vajon a jobb évjárat. Végül Ugo döntötte el a vitát azzal, hogy egyrészt akkoriban még mindenki fatojás és kertirobot volt, másrészt 1983.)
Rubin mag, széles gránátszín perem. Bőr és dohány, meg meggy érződik az illatban. Egy perc szellőztetés után aszalt szilva, szárított meggy és egy kis herbásság csatlakozik. A tannin közepes nagyságú tökéletesen kisimult, a sav szintén közepes, érezhetően egyben van az egész. A test közepesnél egy kicsivel nagyobb. Sok szárított meggy, herbás jelleg, lés alkoholos melegség mutatkozik a szájban. A bor tökéletesen kisimult, nagyon elegáns, a bőrnek semmi nyoma.
Villa di Capezzana, Carmignano DOC 1974
(Igen, Carmignano DOC, mert az 1975-ös DOC minősítés visszamenőleg, ’69-ig érvényes!)
Gránát mag, a szél kissé téglás színű. Illatban pörkölt kávé, dohány, karamell, érezhetően brutálisan oxidálódott a bor. Némi szellőztetés után nagyon durva aszalt szilvás illat érezhető. A tannin közepes érték alatti, a sav viszont magasabb. Az ízben vasas jegyek mutatkoznak, meg némi gomba. Ez a bor sajna lefelé megy és esik szét, nem a legjobb formáját mutatja, és valszeg nem is lesz már jobban.
Villa di Capezzana, Chianti Montalba DOC, 1968
Gránát mag, széles téglaszín perem. Az illatban nagyon koncentrált szárított ribizli, aztán ez lassan lekvárba hajlik, kis porosság, és tejcsoki vegyül. Nagyon intenzív, izgalmas. A tannin tökéletesen érett és kifinomult, a pár évtizednyi fektetés bársonyossá finomította, de ott van azért. A sav szintúgy közepes, amint az alkohol is, tökéletes az összhang. Ízben ribizli és meggy nyit, aztán érkezik a csokisság. A vége egészen gyümölcsös kávé (aki már ivott igazi eszpresszót, tudja, miről beszélek), meg ribizli. Nagy bor. A kóstolójegyzetbe Kraft csak annyit írt: WOOOOOW.
Villa Capezzana, Chianti Montalba DOC, 1931
Ugo azt mondta, gyerekként emlékszik arra, hogy ez a szokásosnál is jobb évjárat volt, ezért választották ezt legöregebb bornak.
A szín világos tégla, inkább áttetsző narancssárga, mint vörös. Illatra először fekete csoki jelenik meg majd mindenféle szárított pirosbogyós gyümölcsök: ribizli, tőzegáfonya, meg feketemeggy, kicsi illósság társaságában (tegye fel a kezét, aki beszólna egy ’31-es borra, hogy illós! Szégyelld magad fiam, hülye vagy, ülj le, egyes. Kóstolj Hardy Rodenstockkal!) A tannint elcsócsálta az idő vasfoga (mely zúgva száll fölöttünk.) Ami maradt, az sav és meglepő módon továbbra is egyensúlyban lévő bor. Nincs kiégve, nem alkoholerős. Lassan nyílik, ribizli és meggy érezhető benne, meg némi narancshéjas utóíz. Aztán jönnek a lekvárok: narancs illetve kicsit meghasalt, barnult eperlekvár. Ha így nézek majd ki nyolcvanévesen, nyert ügyem van…
Na ezt a bort az ember nem köpi ki. Nincs az a… Nem és kész. Esetleg befelé. Az est győztese a ’68-as évjárat, az biztos. De Kraft itt most újra szeretné megsimogatni a ’31-est. Ez a bor megállta a helyét paradigmák, DOC-k és borvidékek között. Nem a korára való tekintettel. Egyszerűen jó bor, kicsit megríkatta Kraftot: már mindenki vacsorázni indult, amikor Kraft még visszament a terembe, hálálkodott Ugo Contini Bonacassinak, és az utolsó cseppig ürítette a poharat, minden volt- jelen- és leendő nagyapák méltóságára való tekintettel.
