Nagy cikket hozott a Guardian magyar borokról a hétvégén. Az irányadó brit lap szerint tiszta szégyen, hogy nem vagyunk érzékelhetőek a brit piacon, hisz vannak izgalmas boraink. Ezzel szemben a környező borországok hasítanak.
Minden évben kilátogatok a London International Wine Fairre. Vannak viták arról szakmai körökben, hogy a ProWein a jobb, vagy London, én ebben nem szállok bele, aki jár a ProWeinra, de nem jár Londonba, azzal nem érdemes vitatkozni. Mondjuk azt, hogy kereskedelmi szempontból a brit piac irányadó, referencia, és ezt jól mutatja a LIWF felhozatala és látogatóbázisa.
Éppen ezért örülök mindig annak, ha kint sikerül bármilyen módon terjeszteni az igét a magyar bor iránt. Én a magam szerény eszközeivel ehhez úgy járulok hozzá, hogy évente viszek ki magammal pár palackot BBC-s újságíró barátaimnak. Nem nagy dolog, de szépen terjed köreikben a furmint, olaszrizling, hárslevelű, kadarka, kékfrankos, zweigelt. Pont ők hívták fel a figyelmem a Guardian hétvégi cikkére, melyben azt írják, nagy szégyen, hogy magyar borokkal ritkán találkozni, pedig.
Pedig szomszédaink, Ausztria, Szlovénia és Horvátország éppen nagyon ?cool?. Amikor ilyet olvasok, mindig elfog a rettegés: ki tudjuk ezt használni? Úristen, mikor voltunk utoljára (valaha) coolok Londonban? Nem olcsók, rettenetesek, alsópolcosok, hánytatók, félédes vörösek ? coolok. A hideg ráz, már ha csak arra gondolok, hogy a Vinitalyn is kihagytuk azt a ziccert, hogy legyen egy ?Az EU-elnökség Borai? stand, ahol persze csak a magyar bor lett volna. És tovább ráz, ha arra gondolok, hogy Londonban sem lesz (van rá egy karton borom) ilyen stand, annak ellenére, hogy a lengyelek úgy döntöttek, tovább viszik saját elnökségük alatt a magyar borokat.
Vissza a cikkhez: a szerző, Fiona Becket szerint az alsóbb polcokon nincs semmi kimondottan izgalmas, bár a Waitrose kínálatában szereplő Eva’s Vineyard boraiba (magyarán Hilltop) 2009-es küvébe azon az áron nehéz belekötni, jó partiborok. Vannak azonban valódi gyöngyszemek is, így pl. Demeter Zoltán 2009-es Birtokbora, vagy a 2008-as Szerelmi Hárslevelűje. Aztán Franz Weninger is virít a 2008-as Soproni Kékfrankosával. A cikk szerint a kereskedők azért nem tartanak magyar bort, mert nincs rá kereslet. Ezért, írja Fiona Becket, ha inni szeretnénk, meg kell teremteni ezt a keresletet.
Repes a szívem ilyen végszavakra. Azonnal megkérdeztem StevieKraftot, aki éppen egy nagy londoni kereskedőnél beszerző, hogy látja ezt. Így:
Az egy két szerencsést kivéve, akik az áruházi polcokra küzdötték magukat, a magyar bor gyakorlatilag láthatatlan Londonban, és így az Egyesült Királyságban. Teljesen igaz a cikk, de egy kicsit megfordítanám a dolgot. Arra van kereslet, amit hype-ol a piac. Megfelelő nyomulás mellett meg lehet teremteni az igényt. A szlovének volnának a legutóbbi jó példa. Ügyesen célozva sommelier-kre sikerült beledöngölniük a köztudatba magukat. Olyan volumenük persze nincs, amely komoly jelenlétre volna elegendő, de azért mostanra magára valamit is adó sommelier kóstolt már hosszan héjon áztatott ketyós szlovén borokat. Nü, ehhez képest nem vagyunk a bokorban sem. Az teljesen szép dolog, hogy olykor-olykor valami őrült szervez egy jól célzott kóstolót szívjóságból. Hányadszor kell még leírni, hogy tudatos bormarketingre volna szükség? Akkor lenne igény, és ha van igény, akkor ide, a rozsdás bökőt, hogy a kereskedők is megjelennének.
Hát kérem, hol a rozsdás bökő? Kinél van éppen?
