Izgalmas és elgondolkodtató kis időutazásban lehet része annak, aki Bornemissza Anna szakácskönyvét lapozgatja. A könyv remek szórakozást ígér, gasztronómiai és etimológiai érdekességeket rejt.
Kezünkbe akadt egy könyv, amiről már párszor hallottunk, magunk azonban még nem fogtuk eddig. Viszont most, hogy kezünkbe akadt, nem tudtuk letenni jó pár órán keresztül. Bornemissza Anna szakácskönyve több szempontból is gyöngyszemnek bizonyult, ha élhetünk ezzel a képzavarral. Történelmi ereklye, az biztos. Betekintést enged a tizenhetedik század gasztronómiájába, egy konyha működésébe, gazdaságába, ráadásul olyan rég nem használt szavakkal, kifejezésekkel tarkítva, melyek óriási élményt adnak az olvasónak. Állati jópofa, és erre még nem jöttünk rá, hogy mi lehet az a ?tengeri prütsök?,melynek többféle elkészítési módja is lajstromba van véve. De ez csak egy példa, a könyvet bárhol felcsaphatjuk, találunk rögtön még. A fordító több helyen nem tudta magyar nyelvre átültetni egyes állatok nevét, így meghagyta az eredeti német elnevezést. A jelek szerint különösen nagy gondban lehetett a halfajták magyar megnevezésével, melyek egy részének ?azonosítását? Herman Ottó végezte el.
A szakácskönyv legnagyobb részét „egy bizonyos és világos tanétás” teszi ki arról, hogy miképpen kell elkészíteni német, magyar, spanyol, olasz és francia módra a különböző ételeket. A cím megtévesztő lehet annak, aki nem figyel oda: nem Bornemissza Anna írta össze a recepteket, neki ajándék volt a könyv. 1581-ben jelent meg a mű eredeti verziója, Ein new Kochbuch címmel, Frankfurt am Mainban, Rumpolt tollából. Ennek a könyvnek 1604-es kiadását fordította le magyarra Keszei János 1680-ban, a munkát az Apafi-udvarban fejezte be. A kéziratot Bornemisza Annának férje, Apafi Mihály ajánlotta így „Méltóságos Bornemisza Annának, Isten kegyelmébül Erdélyország fejedelemaszszonyának, a Magyarországi Részek asszonyának, székely ispánnénak, kegyelmes asszonyomnak őnagyságának.” A szakácskönyv elvileg azt a célt szolgálta, hogy Bornemissza Anna szakácsai a legdivatosabb, legjobban elkészített ételeket tálalják fel.
A könyv legnagyobb része erről is szól, de ne higgye azt bárki, hogy segítségével könnyű lesz mindent elkészíteni. Azon kívül, hogy meg kell fejteni néhány alapanyag nevét, legtöbbször csak item felsorolással találkozunk, pl. a süllőnél le van írva, hogy ?zsírban sütve? és ennyi. Vannak persze kész útmutatások is, de ezek vannak kevesebben.
Ami viszont minket arra késztetett, hogy beszámoljunk róla: igaz, hogy csak a végén, de a gyűjtemény egy páratlanul érdekes önálló fejezettel bír ?Kulcsármesterség? címmel. Ebben olvashatóak a borkészítéssel kapcsolatos korabeli tanácsok, aranyszabályok, a fejezet a borkóstolás eljárásai mellett borban áztatott gyógynövényekről is szól. Erre a tudásra lehetett a legnagyobb szükség az Apafi-udvarban, ahol a beszámolók szerint mindennaposak voltak a brutális tivornyák. Apor Péter például így jellemzi a fejedelmet: „Ha innya kezdett a fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt az asztaltól, maga pedig egy veder bort megivott, mégsem részegedett soha el, csak levette fejéből az bársony kozáksüvegit, s mintha megfáradott volna, úgy gőzölgött ki az feje tetejin az bor ereje, s azután még többet ivott.?
Ha valaki tudni szeretné, hogy kell a tengeri prütsköt elkészíteni, bármi legyen is az, vagy mi legyen a borral, ha ?nyákos?, mindenképpen lapozza fel a könyvet. Mi remekül szórakoztunk rajta.