Folytatjuk a London Wine Fairen megkezdett kalandozásunkat: a célus az volt, hogy a lehető legelbújtabb-legelfeledettebb európai bortermelőket keressük meg, akiknél ez az egész borbuli elindult annak idején, és feltegyük a nagy kérdést, ami a világon a legfontosabb: Na mi újság kedves Sztrovacsek barátom? A görögök és a ciprusiak vannak soron.
Persze joggal merül fel, hogy mi a fenéért nem vonjuk össze a kettőt, görögök ezek is, azok is, csak hát a történelem viharai, ugye. Na most a helyzet az, hogy ez volna a legnagyobb hiba, amit elkövethetnénk (fellélegeznek a ciprusi török kisebbségi önkormányzat jelen levő képviselői). Noha a gyökerek azonosak, a két ország bortermelése nagyon, nagyon különbözik.
Hellén reneszánsz
Ütős, kultúrsznob alcím után nézzük a görögöket! Azt ugye tudjuk, hogy a Krétai kultúra, az i.e. 3. évezred közepén már ismerte a bort. Amforák, gyantával jól kikenve, gyakorlatilag akármeddig lehetett bennük bort tartani. Aztán a bortermelés, miután a dór beözönlést/infiltrációt (nem kívánt törlendő) követően lenyugodtak a kedélyek, a srácok már Európa bornagyhatalma voltak. Édes borokat szerettek főleg, nem átallottak ezt-azt keverni a borhoz, tengervizet, mézet, fűszereket. Aztán, amikor szűkös lett Hellasz, akkor a hellének szétfröccsentek az egész dél-európai partvidéken, és úgy mellesleg megalapozták többek közt a francia borkultúrát.
Na de akkor mi a fenéért nem számítottak az európai élvonalba? Mi volt ez a nagy fanyalgás a görög borok kapcsán mindeddig? A probléma leginkább az volt, hogy Yanni és Taki eddig elsősorban Yorgosznak készítettek bort, és utóbbi csak az agyongyantázott recináért volt oda. Az országban egyszerűen alig termett valami, ami nemzetközileg értékelhető lett volna. Az olimpik bícsre érkező turisták pedig azt nyakalták, ami volt. Ezek a borok állati jók egy kabócazsezsgős délutánon, de a görög határt átlépve használhatatlanná válnak. Az utóbbi öt évben azonban beindult valami komoly pezsgés Görögországban.
A görög stand olyan közepesen progresszív, de jól összerakott építmény volt, körben a termelők, középütt pedig egy borbár, amiben a nemzeti válogatottat lehetett megkóstolni, összesen 18 bort. A termelők standjainál bizniszeltek, a borbárban találhatta ki az ember, hogy mi/ki is érdekli istenigazából. A kóstolót a görög Master of Wine, Dionüszosz pohárnoka, Konsztantinosz Lazarakisz vezette. (Az megvan, hogy MW a világon vagy 260-valahány van csak? Na, de erről majd máskor…)
Saját fajták
Autochton fajták, amint világfajtákkal flörtölnek, ez jellemzi jelen állás szerint a görög bortermelést. Lazarakisz úr szerint mostanra a görög borászok megtalálták az egyensúlyt fajtahasználatban, és mesterien kezelik a technológiát. Vilana nevezetű szőlőből készült a Silenus Beta, a krétai Mediterra Winery bora erős savak jellemzik, noha brutálisan meleg helyről származik, az alma és citrusaromák mellett erősen vegetális, elsősorban spárga íze van.
A malagouzia fajta majdnem teljesen kipusztult, gyakorlatilag három sor maradt belőle a Thesszaloniki Egyetem tangazdaságában ? innen telepítették újra, mostanra slágerszőlővé vált, miképpen nálunk 15 éve a juhfark. A Közép-Görögországban gazdálkodó Szabanisz birtok borát kóstoltuk, illata intenzív, elsősorban körtés. Az íze kissé rövid ? citrom, alma, körte a kibontakozás sorrendje.
Szantorini szigetéről származik az utolsó fehér, amit kiemelnénk. Namármost azt tudni kell, hogy Szantorini az, ami Thérából maradt, miután egy vulkánkitörés gyakorlatilag felrobbantotta a szigetet a helyi kultúrával egyetemben, és nem mellesleg elsöpörte a krétai kultúrát. Egyetlen hatalmas vulkanikus tömb tehát az egész sziget, fekete bazaltporral föld gyanánt. Nem volt filoxéra errefele, tehát olyan öreg tőkék vannak, hogy kis túlzással Homérosz pihent az árnyékukban (ez azért persze nagyon durva túlzás, 100-150 éves növényekről van szó). A bor 2007-es és Assyrtiko szőlőből készült. Egészen sötét színe van, olyan mineralitással indít, hogy bármelyik somlai megsüvegelné. Van azért citrusosság is, ízében pedig nagy mennyiségű grapefruit, nagyon frissítő, ugyanakkor hatalmas testű ital.
Megjegyeznénk a görög rozékról, hogy általában siller-szinten sötétek, és főleg a vörös aduász xinomavro szőlőből készülnek, ez egy nebiolo rokon, és brutális szamócás ízeket képes adni a bornak.
Vörösborban a xinomavro szőlő, amint azt az Pavlou, illetve az Alpha birtok, borából megérezhettük, elsősorban púderes illatot mutat. Utóbbi egyébiránt sötét rubinszín, és az illatában a púder mellett meggy érezhető. Istentelen nagy tanninnnal indít, mert 2005-ös és pedofiliával egyenértékű, hogy máris kinyitották. Miután a pittyünket sikerrel elválasztottuk a fogainktól, meggy eper, és málna ízek robbannak hihetetlenül intenzíven.
A Gerovassiliou birtok Avaton nevű bora 40 % Limnio, 30 % Mavroudi, és 30% Mavrotragano szőlőből készül. Ennek ismerete máris mindenkit sokkal közelebb vitt a megoldáshoz? A bor brutális animalitással indít. Nem ló ez kérem, hanem minimum egy kisebb ménesnyi stresszes kentaur. Magas a tannin, fanyar sós animalitás az ízben, emellett bőr íze. Tanninágyú, meg zsírvörös, de tetszetős.
Kir Yanni termeli északon, Naússzában a Két Oliva, vagyis a Dyo Elies nevezetű bort, amely elnyerte StevieKraft címkedíját (amit Kántorbandi nagyokosan nem fotózott le…) Világfajták és autochton szőlő vegyítése: syrah 60% Merlot 30 % Xinomavro 10%. Illatában pörkölt pisztácia ficeg, meg mindenféle más magvak. Még nagyon fiatal (2005), ennek megfelelően brutális tannin tántorítja el a gyengéket. A kitartóak, akik nem félnek attól, hogy körbe lesznek röhögve a kék fogakért, mindenféle gyümölcsöket találnak kitartásuk jutalmaként. Ha a tannint kiheveri, olyan 10 év múlva egész gyümölcsös bor lesz.
Achaia Clauss (az alapító biztos valami Fallschirmjäger lehetett Krétán) desszertborával fejeztük be: patraszi mavrodaphne, vagyis mazsolabor, 1979-ből. Kávészínű, sűrű. Illata kávé, karamella, dió, meg oxidáltság. Ízre Kántorbandi szerint leturmixolt zserbó. Csoki-dió-rum. Testre könnyedebb, mint várná az ember, nem akkora glicerinbomba, mint amire illat alapján számítanánk.
Ciprus még zárt
Ciprussal már nehezebb a dolgunk. Nagyon kicsi standdal voltak kint, na de hát kicsi az egész sziget – egy 80 ezer palackos évenkénti termeléssel bíró borászat már a felső-közép kategóriába számít. A bor nagy részét a helyiek isszák meg, nem nagyon exportálnak, nem nagyon mutatják meg kifelé a boraikat ? néhány kivételtől eltekintve.
Pedig a bortermelés errefele sem ma kezdődött, a szigeten valószínűleg előbb volt szőlő, mint Krétán, a föníciaiak vihették oda, akiknek amúgy is sok mindent köszönhetünk. Ciprus neve amúgy a görög küprosz, vagyis réz szóból ered, ez volt a gazdaság fő profilja jó darabig, aztán amikor kimerültek a rézbányák, a nyersanyagéhség miatt kitört a trójai háború. A bronzra hajtottak a fiúk, nem a Helénára.
A Kalamos pincészet volt az első próbálkozásunk. Nos ők még valahol a 80-as 90-es évek közt vannak megakadva, minden borból készül félédes is, a cukortartalom olyan magas, hogy csak meg kell állítani az erjedést, és máris kész a félédes bor. A nagyon ciprusi xinisteri fajtából készült fehérboruk intenzív barackillattail indít, ízében vegetális és minerális, nem annyira gyümölcsös, közepes savtartalommal. Forró nicosiai délutánokra jó lehet, de másra túl rövid.
Agia Sotiro névre hallgató boruk 85 % Mattaro, 15 % Cabernet Sauvignon (a tulaj szerint Kaberné Csavinyon – lehet, hogy mégsem a réz, hanem a fonetika miatt tört ki a Trójai háború?) nagyon gyümölcsös, nagyon vörösbogyós, alacsony tanninnal. Nem lesz hosszúéletű bor, de egynyári vörösnek jó.
A Lambouri borászat már izgalmasabb, nyakbavalónkra pillantva a borász magyarul köszön ránk. Kiderül, hogy Roland Wiget (ejtsd: Víg Roland) valami családközi egyezményben adták át a birtok tulajának, hogy az neki adja tovább a stafétabotot, miután két fia nem kívánt borászattal foglalkozni.
Xinisterijük mellé 5 % rizlinget tettek a Dry White fantázianevű borban, ropogósak a savak, az illat zöldalma és grapefruit, éppígy az íz is. Mavro boruk fűszeres és kicsit gyümölcsös, leginkább vörösbogyós vonalon mozog. A tannin közepes, nem zavar be, könnyű vörös, de azért komolyan lehet venni.
A biblia szerint a Templomban a zsidók ciprusi bort használtak liturgikus célokra. Ezt próbálták meg újra elkészíteni a Lambourinál. A Ya?in Kafrisin névre hallgató bor Mavro mellett Cabernet Sauvignonból és Grenache Noirból készül. Mivel hordóminta volt, egyelőre a nagy animalitást lehetett érezni az illaton, meg a fát. Az ízében ? a brutális tannin mögött ? meggyféle gyümölcsök mutatkoztak. Jó bor lesz, és már most nyertek vele a New York-i kóserbor-versenyen, „nem mevusál” kategóriában.
Egy magyar Cipruson
A tanulság talán annyi, hogy a görögök el mertek indulni tanulni, és nem pöffeszkedtek a történelmi nagyságukon, ami korábban csak helyben iható gyantás recinákra volt elegendő. Ott van egy rakat autochton fajta, azt használják, és sikeresek lesznek vele. Talán illene elgondolkodni idehaza a következő nagyarányú Cabernet Sauvignon telepítés előtt. A Ciprusiaknak még van mint tanulni, de jó úton járnak, szigorú bortörvénnyel. A London Wine Fair tehát jó volt arra is, hogy körülnézzünk az elveszett Európában, újra felfeldezzük boraikat. Meg még sok minden másra is, ami kiderül majd beszámolóinkból, mert korántsem értünk a végére.
