A hely a turistacsoportokról szól. Jóformán csak mi, gyanútlan időutazók nem voltunk turistacsoport, bár tkp mi voltunk az időutazó turistacsoport. Gyanútlanul kanalaztam a korrekt, sűrű alaplevű halászlét, amikor derült égből a villámcsapásként elkezdődött a folklórműsor. Bocskaiba öltözött bácsi lépett a színpadra, alpakkafényű tenorjának kecsketremolója erőlködve tört a kerthelyiségnek a K melegtől deprimált gesztenyefái közt a nyáresti ég felé. A bácsi mintha egy vidéki vándorcirkusz kiérdemesült konferansziéjának sosemvolt sármját ötvözte volna egy miépes pártrendezvény (hajdani MSZMP-párttitkárból újra körzetvezetővé visszavedlő) elaggott kisnyilasának kénköves stichjével, meglehetősen kellemetlen kombinációban (in a rather uncomfortable combination).
Ezután egy nőivarú miskakancsónak öltözött, hófehér réklijén kalocsai mintákkal kihímezett ágyterítőket viselő, hidrogénezett hajú nőimitátor fátyolos szopránját lehetett hallani. A halászlé korrekt, a kacsa az édeskés, másodlagos frissességű cvekkerlin a kevéssé igényes kádárista cuisine iskolapéldájának tűnt, semmi koncepció, a korrekt kisvendéglők világát hozta az asztalra, ahol nincs vászonszalvéta, by the way.
Közben a színpadon a kádárizmus panoptikumi bábjai keltek új életre: piros selyempruszlikban és kiscsizmában a lányok penderedtek elő, középen kék ingben, kis mellényben és csikóskalapban egy csikósnak öltözött bajuszos úr ropta. Üveges szemmel néztem, ahogy üveges táncot jártak a lányok, a háttérben a cigányzenekar unott arccal nyomta, kezdem azt hinni, az unott arc alkalmazási feltétel a cigányzenekaroknál, a klarinétos frankón fújt. Kicsit érthetőbbé vált az unott arc, amikor a táncos lányok (nénik) és fiúk (bácsik) cigánytáncot adtak elő, ahogy azt Móricka elképzeli. A zenekari háttér kábé annyira volt dinamikus, mint egy boncterem hátsó bejárata egy novemberi esős alkonyon, a kínai puszit kapott a kendő mögött, juj, de cuki, miközben az egyik intellektuálisan kevésbé igényes táncos „hop-hop” kiáltásokkal tapsot követelt a közönségtől, a másik tánc közben kissé enigmatikusan azt kiáltotta: olé!
A táncosok bevonták a közönséget, egy fekete fiatalember bebizonyította, hogy a feketék közt is akad béna, rossz ritmusérzékű és alacsony energiaszinten pislákoló figura, pedig még egy fekete kalapot is a fejébe nyomnak, de képtelen volt egy rendeset csördíteni-durrantani a karikás ostorral a tápos lúzer. Ismét az aranytorkú bocskais bácsi lépett a(z eléggé kis és letűnt) világot jelentő deszkákra és valamilyen oknál fogva a Funiculi, funiculát kezdte énekelni, melyben az 1880-ban a Vezúvra vezető lanovka avatása feletti féktelen örömét öntötte dalba Peppino Turco kolléga. Jammo ‘ncoppa, jammo j?, funicul?, funicul?!
Ez egy skanzen, ahol a már a maga korában is stilizált és hamis, nem autentikus folklórműsor szereplőinek még élő példányait lehet még megfigyelni élőhelyükön, ahogy különféle rángó mozgásokat végeznek, combjukat csapkodják, fejükre málnaszőrrel töltött üveget helyeznek és artikulálatlan kiáltásokat hallatnak. Az itteni bennszülöttek ezzel a kulturális táplálékkal etetik a tájékozatlan künnszülötteket, akik azzal az ízképpel távoznak a budai (Márvány utcai) kerthelyiségből, amit az átlagos hagyományos kádárista konyha nyújt és azokkal a képekkel, melyeket a foklórműsor artistáitól kapnak, azaz, hogy ez Magyarország, ami csak részben igaz. Lehetne éppen igényesebb képet is adni, ennyi csupán szerény dolgozatunk szerény tanulsága.
Dr Nemtudomka
Korábban:
Vodkát bármiből lehet csinálni
Bort. Húszezeré?. Étterembe?. Nemnormális-e?
Ezt is érdemes: