Olaszországból már egy kis csepp, egy korty is jót tesz, hát még, ha megmerül az ember az érzéki és szellemi szépség e barátságos és kimeríthetetlen óceánjában! A helyzet reménytelen, egy élet sem elegendő tán bebarangolni Piemontétól Szicíliáig e kedves bolygót, azaz a helyzet ugyanaz, mint amikor belépsz a Vinitaly valamelyik pavilonjába. Magunk, miután kidühöngtük magunkat a magyar paviloni üvegelefánton és üvegbikán, lásd Az olasz melót, kiszelektáltunk néhány talján borrégiót-tájat, hogy abban kicsit intenzívebben megmerülve próbáljunk meg valamelyest összefüggő képet, helyes vázlatot felskiccelni magunknak, e próbálkozásainkból idézünk az alábbiakban, a félsziget északi és déli végéből.
Olaszország irdatlan bortenger, a világ úgy 286 millió hektós átlagából 18 % olasz, ami 50 millió fölötti éves átlagot jelent, ez a mennyiség különben csökken, mert az olasz borpiac is a minőség felé mozog, az utsó negyed században a piramis csúcsán úgy megháromszorozódott, alsó részén, az asztali borok szintjén felére csökkent a termelés. Bő negyedszázada indult el ez a mozgás, mely gyorsan a legnagyobbak közé emelte az olasz pincészeteket. Ez a mozgás annak a globális folyamatnak a része, melyben a minőségi bor kategóriája globálisan kiszélesedik az asztali rovására. Az a szofisztikált minőség és csúcsbor-értelmezés, mely azelőtt csak a nemesi-nagypolgári asztalok kiváltsága volt, a napnyugati társadalmak középosztályosodásával lecsurog a társadalom alsóbb és szélesebb grádicsaira is, magával sodorva a magas minőségű, nobilis bor presztízsét is. A bor táplálékból, élelmiszeripari cikkből élvezeti cikké, trendi jelenséggé, divattá, egy értelmes és jómódú életstílus részévé, merőben polgári kulturális jelenséggé és persze óriási üzletté válik.
A folyamat korrelációban zajlik azzal a borászati-technológiai ipari forradalommal, mely a temperált tartályok, a kíméletes pneumatikus prések, a barrikhordók satöbbi használatával egyre magasabb minőségű borok készítését teszik lehetővé, párhuzamosan a hozamkorlátozás paradigmájának előretörésével, a dűlők egyediségére és a talaj sokféleségére figyelő terroir-alapú borászkodás térhódításával, mostanában a helyi fajták felértékelődésével és az egyre organikusabb, a kemikáliákat és adalékokat minimalizáló szőlőtermesztési metódusok előretörésével. E tényezők együttesen vezetnek oda, hogy ma a világon jobb borok készülnek, mint valaha. Valószínű végül, hogy a nyolcvanas évek óta tartó vörösbor-bummnak lassan annyi és látni már egy dialektikus fehérbor-revival jeleit.
Mármost egységes olasz borstílusról aligha lehet beszélni, ahogy kínai konyha sincs (van pekingi és santungi, csiangszu-i és sanghaji, a kantoni és szecsuáni, de kínai csak annyira, mintha azt mondanám, hogy európai konyha, hozzon, fiam, egy európai húslevest). Itália hatalmas és mindig is széttagolt volt, ökológiailag/klimatikusan és történetileg/kulturálisan egyaránt, így nyilván őrült eltérések vannak Piemont és Szicília, egy piemonti barolo és egy szicíliai Nero d?Avola között.
Piemontot vicces próbálkozás lenne leírni egy mondatban, bekezdésben, oldalon vagy cikkben, kb. annyit érne, mint a gyorsolvasás az ismert Woody Allen anekdotában (elvégeztem egy gyorsolvasó tanfolyamot: tegnap délután kiolvastam a Háború és békét. Az oroszokról szól). Akkora termőterület, mint egész Magyarország (70 ezer ha, 4 millió hektoliter), Pó-völgy, világ legjobb vörösei, úgymint barolo és barbaresco, alapjuk a nebbiolo szőlő, de az Asti spumante nevű habzóbor is innen jön, az egésznek van egy kicsi északias-hűvöskés stichje, innen a Goggiano (www.goggiano.it) szortimentjét emeljük ki. A családi pincészet a könnyű, reduktív cortesétől (fehér csodabogyó) a gyümölcsös, leggiero kék grignolino-n (grinyolínó) át az élénk savú, barrikolt Piasí-ig (a.m. egészségünkre), mely Barbera d?Asti (a barbera is egy derék szőlőfajtajószágállat) széles skálát kínál. A csúcs a 2001-es Barolo: téglaszínű, tökéletes illatú, fiatalos savakra és tanninokra támaszkodó DOCG bor. (Ellenőrzött és Garantált Eredetnevű nedű, az olasz eredetvédelmi rendszer legmagasabb kategóriája. Ennek lényege, hogy a Barolo nevet csak meghatározott termőhelyről származó és maximált hozamú, csak nebbiolóból készíthető, 3-5 évig fahordóban érlelendő satöbbi bor viselheti. A nagy latin borhatalmak bonyolult jogszabályokat dolgoztak ki a minőség védelmében, de ennek részletezésétől a nyájas olvasó iránti kíméletből ezúttal eltekintünk).
Szicília egy külön kis borország, ma kábé 136 ezer hektáron termelnek itt szőlőt, 7 millió hektó bor készül, azaz csak Szicília a magyar volumen dupláját állítja elő. Az első számú szőlősztár a Nero d?Avola, kicsiny, de lelkes csapatunk több mintavételt végzett és a legszimpibbnek a Mimmo Tola borász tájborát találta intenzív gyümölcsössége okán. Több szicíliai szortimentet végigrágcsálva olyas benyomásod támad, hogy lenn délen érett, integrált, és/vagy alacsony tanninok gyünnek, más szóval nem csersavasak a déli vörösök (a vörösökről beszélünk, Itália, noha persze vannak pazar fehérek is, egy jó prosecco frizzantének pl. nincs mása, ld. Zene-bora I., azért vörösbor-hatalom, ahogy mi inkább fehérbor-ország vagyunk). Magasak, csípősek az alkoholok, de kiegyensúlyozott a szerkezet, ezáltal e borok jellemzően könnyednek tűnő, magas beltartalmi értékű, jó ivású borok, melyektől e látszólagos könnyedség okán hamar és jól be lehet állni.
