Dr. Nemtudomka mesés kis antológiát hallgat oda-vissza és ajánl a nyájas olvasó és hallgató figyelmébe, egy hozzá pászítható alkoholos itallal. Ez a borhoz-zene-játék persze csak játék, ürügy inkább, hogy jó dolgokat összekapcsoljunk és próbáljuk jó hírüket kelteni. Persze, megint lehet cd-t nyerni, meg egy üveggel hozzá, és az is kiderül, ki viheti el előző heti nyereményünket! Játék és muzsika tízpercben…
Antológiához, egymástól merőben eltérő anyagokhoz egyfajta italt kívánni persze nem lehet, magam a francia vonalat emelném ki az általában magas színvonalú szortimentből. Azért mégpedig, mert a francia popban, vegyük így egy kalap alá az egyszerűség kedvéért a formák sokféleségét, szóval a francia popban mindig van valami finesz, amit máshol nem érezhetni. Ahogy a francia krimi filmet is messziről megismerni árnyaltabb lélekrajzáról, arról, hogy élő, igazi karakterek mozognak atmoszferikus terekben, úgy a francia pop is színesebb, játékosabb, melodikusabb, mint az angolszász, amit persze szintén felettébb kedvel az ember, hisz a minőséget keresi zenében és borban, tökmindegy, honnan való.
Sietek előrebocsátani, hogy a lemezen van egy anyag, amit néhány alkalmat követően mindig átugrok, mert idétlen és zavaró, groteszk és immár önparodikus, ez pedig a Bonnie és Clyde nem más, mint Brigitte Bardot és Serge Gainsbourg előadásában, 1968-ból. Amiből is látszik, hogy ez afféle posztmodern antológia, amely időben is ugrál, mert a minőséget diakrón, nemcsak szinkrón igyekszik bemutatni. A retró is felcsillan e pompás válogatásban tehát, ami mintha mindig is szervező eleme lenne a hanyatló koroknak, melyeknek nincs saját paradigmája és nyelve, van viszont elvágyódása, mintha a retró a pomo pop változata lenne.
Két megjegyzés. Egy: sztem kábé 1968-ban ért véget a régi Franciaország, legalábbis a régi Párizs. Az az inkább fekete-fehér fényképekről és filmekből ismert, macskaköves, imádnivaló kozmosz, amikor még Párizs volt a világ közepe. Van még egy, ugyanebből az időszakból származó forrás, ahonnan igazi párizsi levegőt inhalálhatni: a Maigret-könyvek, bizony. Melyekre szintén igaz, hogy atmoszferikusabbak, csodálatos alakokat és helyszíneket vetítenek és otthonosabbak, mint egy Agatha vagy Chandler. Amikor még Citroen DS 19-ese lehetett az embernek, az autó, mely szobor volt, egy kor szépségének eszenciája, amikor még édes volt az élet ebben a csodálatos országban. Az autó, ez az ízig-vérig mágikus tárgy, melynek az egész nemzet az örömét lelte a formájában és semmi kétség, hogy az égből pottyant közénk, mint a lehető legtökéletesebb tárgy. Márpedig ez merőben ufószerű tárgy, ne feledjük, figyelmeztet az új Citroenről írott 1957-es esszéjében Roland Barthes, a természetfeletti világ legszavahihetőbb hírnöke.
Szóval, volt egyszer egy Párizs és volt egyszer egy Franciaország, melynek sztem annyi, a végzet előszelét már érezhetni, de az agónia hosszú és mézédes. Az élni tudás és játékosság jelenik meg a 8. tracken, Olivia Ruiz Therapie de Groupe c. számában, olyan igazi franciás, hogy egészen hülyén fejezzem ki magam, cuki és boldoggá tesz, ami nem kevés.
Champagne cocktail, mi más?
Ha már itókát kell asszociálnom ehhez az érzéshez, nem száraz bort, hanem valami koktélt, Champagne Cocktail-t ajánlanék, mondjuk. Végy 4 cl Dubonnet-t, 2 csepp Angostura Bitter-t, a feltöltéshez száraz pezsgőt, plusz 1 db kockacukrot. Ezt felitatjuk 2-3 csepp Angosturával és belehelyezzük a pezsgős flőténkbe. Jégkockát adunk hozzá majd a Dubonnet-t, és a pezsgővel töltjük fel. Citromhéjpillel permetezzük, az íze végett, repkedjenek azok az illóolajok.
