Ahogy egy gengszter rendel

Óriási jelenetet fedeztem fel egy nem kimondottan nagy ívű de azért élvezhető filmben: egy rendes londoni alvilági kiskirály virítja tudását. Sancerre és Haut-Brion, mindenhez persze a megfelelő pohár. A kiejtésre külön érdemes odafigyelni.

Nemrég láttam a London Boulevard című gengsztermozit, és direkt nem határoztam meg jobban a műfajt, ugyanis nem tudom. Néha komédiába illő jelenetek, néha drámába csap át, és kölcsönöz mindentől a Get Carter sorsszerűségétől a Ravasz az agy… kocsmajeleneteiig. A szakma eléggé lehúzta, ami finnyáskodás, mert annyira nem rossz. Mondjuk Keira Knightley-nak nálam még bizonyítania kell, Colin Farell már az In Bruge-el (magyarul a rossz címadás versenyen dobogós helyet szerező Erőszakik) már megtette. Knightley ebben a filmben sem alakít nagyot, az olyan karakterek, mint Davis Thewlis is – aki nekem a Mezítelenül (Naked) című Mike Leigh filmben égett a tudatomba, és legutóbb a Howard Marks igaz történetét feldolgozó, Rhys Ifans nevével fémjelzett, kihagyhatatlan Mr.Nice-ban domborított, jó irányba viszik a filmet.

Illetve hát, ott van az a karakter, aki miatt ez a poszt is keletkezett, Gant a gengszter, azaz Ray Winstone. Megkockáztatom, hogy a londoni Ritzben játszódó jelenet az egyik legjobb filmes borrendelés, amit valaha is láttam. A Ray Winstone által játszott karakter valódi suttyó paraszt és nyilván ijesztő szociopata, aki azonban eljutott addig a felismerésig, hogy a komoly, befolyásos ember, nem csak gazdag, de művelt is. Fontos neki, ha valaki olvasott ember, ő is éppen próbálja átrágni magát egy Penguin Classicsen, ami kb. olyan, mintha itthon az Európa Diákkönyvtárat bújná. És persze borban is művelődik, amit demonstrálni is kíván a londoni Ritzben, ahova elviszi a nemrég szabadult és a bűnözés útjáról letérni akaró Mitchellt (Colin Farell), hogy elkápráztassa. Itt óriási jelenet következik, érdemes megnézni.

Először az étellel kezdi:

„If I can recommend the lemon sole, it’s blinding. A bit flashy I know but it’s fuckin’ British”.

Majd rátér a borra. Átírtam ide, annak, aki nem vágja annyira a cockney-t:

„Start with a bottle of Sancerre (sincere-nek ejti), a bottle of Haut-Brion (eight brionnak ejti) and a glass for each one. One glass. The right fucking glass.”

Majd, mikor a pincér kérdőn néz rá, hogy mégis, mit gondol, hiszen ez a Ritz, persze, hogy jó pohár lesz, Gant ezt úgy értelmezi, hogy a pincér nem érti, mit akar, akkor jön a jelenet sluszpoénja:

„Send me the Somali (sommelier helyett)– you know, the wine geezer”

A film alapjául szolgáló, magyarul nem kapható Ken Bruen könyvet Oscar-díjas William Monohan forgatókönyvíró vitte filmre, saját rendezése ez, melyben a couleur locale-al próbálkozik, hangulatot akar teremteni, és bejön a néha a kevesebb több érzés. Erősen nyomják benne a cockney-t, erőltetik a teázást, és általában túl sokat foglalkoznak a külcsínnel, amit a filmzene is jól demonstrál. Hangulatos, vagány gitárzenék ezek, csak képtelenség egy lemezen meghallgatni. A film azért mégsem olyan rossz, végül is 6,4 pontot kapott az IMDB-n.

Hozzászólások

  1. hegyaljai mondta

    Az, hogy az előző négy anyaghoz nincs hozzászólás, nem kellene, hogy elgondolkoztassa a “borravaló” befolyásoló személyíségeit?
    Nehogy azt monják, hogy hallgatás beleeggyezés!

Minden vélemény számít!