Szenzációként érte a felismerés Stevie Kraftot, hogy létezhet olyan Champagne, amelybe fenntartások nélkül beleszerelmesedhet. Most megtalálta. Az igazság az, hogy továbbra is úgy van vele, hogy azért a pénzért máshol már több mint tisztességes bort kapni, de lehet, hogy a Bruno Paillarddal mostantól kivételt tesz. A lényeg, tisztelettel, a degorzsálás dátuma…
Elég hülyén nézhettek Bruno Paillard úrra Champagne-ban a hetvenes évek végén. Az ifjútitán borkereskedő leszármazott a fejébe vette, hogy új Champagne házat alapít. Tette mindezt akkor, amikor Champagne-ban már jó 100 éve nem történt semmi változás (azokról az apró kis malőrökről ne beszéljünk, hogy a németek időnként megjelentek, és kifosztották a vidéket a francba…).
A huszonhét éves ifjú Paillard legott eladta MK2-es Jaguár típusú személygépkocsiját, hogy meglegyen a pénze a gründoláshoz. A céget mai áron számítva 15 000 euróból hozta tető alá. Totálisan zöldmezős beruházást tessék elképzelni: se szőlő, se feldolgozó, még egy fia drótkosara sem volt, amivel a dugót a palackra fogathatná.
Bruno és lánya Alice
A nyolcvanas évek eleje kísérletezéssel telt: bérelt pincében, vásárolt szőlőből. Aztán 1988-ban Johnson papa már elismerően írt a „fiatal de ambiciózus” új házról. Végül 1990-ben megépítettek egy ultramodern központot, feldolgozóval Reimsben, a kilencvenes években pedig beújítottak pár hektár szőlőt, főleg a Cote de Blancs-ban. Azóta 26 hektárra növelték a területet, szigorúan ügyelve arra, hogy Grand Cru-nél rosszabb ne legyen az ültetvényeik között. Ezt szeretik, na.
Csak a viszonyok érzékeltetése kedvéért: előbb lesz valakinek szőlőskertje a Concorde-téren Párizsban, minthogy Champagne-ban területhez jusson. Azt általában csak akkor lehet megvenni, ha a tulaj halála után az utódok nem tudják/akaják kinyögni az örökösödési járulékot, ami kegyetlenül magas tud lenni. Viszont még ilyen esetben is csillagászati összeget kell kipengetni. Manapság 500 000 palackkal gyártanak, amelyet kizárólag éttermeknek és borbutikoknak adnak el.
A borászati technológia lényege, hogy nagyon gyorsan préselnek, és amúgy champagne-i módra azonnal elvezetik a mustot. Így a must magas savtartalommal bír, de a szőlő héjából szinte semmi nem oldódik bele. Minden Cru-t külön préselnek és tárolnak, egészen a házasításig, amikor palackoznak és elindítják a másodérlelést. A többi házzal ellentétben nagyon soká hagyják a palackokban az elhalt élesztőt, hogy az amúgy szikár alapbor ettől váljon sokszínűbbé. A degorzsálás dátumát minidg feltüntetik a palackon, következésképpen a kedves vevő pontosan tudja, hogy amit vett, abból mikor került ki az elhalt élesztő, így nagyjából, meddig érlelhető az adott pezsgő. A degorzsálást követő dozázst próbálják nagyon alacsonyan tartani, következésképpen maximum 8g/l cukorral dolgoznak, így a bor testre/érzetre/ízre eredeti természetét őrzi meg. Bővebben videónkban.
Leírások
Elöljáróban egy kis szubjektív. Mielőtt bárki nekem esne. Csak annyit jegyeznék meg, hogy nem vagyok a Champagne barátja. Látom/tudom/értem, hogy mi benne a jó, kóstoltam számos olyat, hogy levitte a fejem, akkora volt. De! Az amivel a Champagne termékkapcsolva van, az számomra teljesen idegen. A rongyrázós-divatolós-hisztispicsás világról beszélek. Nem véletlen, hogy a flancos bőrdíszműben utazó Vuitton Lajos éppen a Moet et Chandonnal nőtt össze (a Henessy konyakot most hagyjuk ki ebből). A Champagne esetében beszélhetünk olyan kegyetlenül brutális és agresszív brandingről, ami még a Bordeaux-i 1855-ös klasszifikáció chateau-inak sem sikerült (pedig ott is volt aztán minden). Ráadásul, aki rászán mondjuk 150 fontot egy üveg pezsgőre, az ugyan ennyi pénzért már egy egészen tisztességes Gevrey Chambertin 1er Cru”Les Cazetiers”,-t kap a Domaine Faivelay-tól, ahol a Pinot Noirt mintha egy kissé értelmesebben használnák fel. Ezzel együtt, ha egy jó Champagne-t kap az ember, az oda tud verni, nagyon.
De ne feledjük el (bármennyire is sírnak a termelők és a nagy házak), hogy a Champagne pont annyit ér, amennyit az emberek hajlandóak kicsengetni érte, és az ár legnagyobb része nem az előállítás költségeit fedezi. (tessék csak belegondolni abba, hogy mennyit dob az a bizonyos pipa a tornacipő árán). Ennyit a gonosz brandingról.
Amit megkóstoltam a Bibendum éves szemléjén Paillardéktól, az viszont tényleg egyenletesen és arcoskodás nélkül kiváló.
Bruno Paillard Brut Blanc de Blancs Reserve Prive Grand Cru NV
(100% Chardonnay)
Tiszta almás jegyek az orrban, élesztő alig érezhető. A sav nagyon markáns, de nem zavaró, nagyon sok a gyümölcs, alma és valami citrusok, kis élesztővel társulva. A hab egészen krémes textúrájó, nem agresszív, de gazdag.
Bruno Paillard Rosé Premiere Cuvee NV
(Nagyrészt Pinot Noir, kevés Chardonnay van a keverékben)
Narancsos lazacszín. Sok friss gyümölcs az illatban, elsősorban a pinot pirosbogyós jegyei, de megjelenik némi alma is. A hab nagyon krémes, lágy, nem akarja felrobbantani a szájat. Bár a rozépezsgővel alapvető bajaim vannak*, ez azért bőven fölötte van az elvárásoknak)
*eddig kettő rozé-champagnet találtam, aminek értelmét láttam, az egyik a Laurent-Perrier rozéja, a másik meg az 1998-as Dom Perignon Rose. Nem sznobizmusból, csak ez volt az a két rozépezsgő, amiben megtaláltam a pinot noirt, és nem csak a színe volt rózsaszín, hogy a csajoknak tetsszen. A Bruno Paillard most bejött harmadiknak.
Bruno Paillard Brut Assemblage 1999
(42% Pinot Noir, 29% Chardonnay, 29% Pinot Meunier)
Az élesztő itt nyolc éven át dekkolt a palackban. Ennek megfelelően az illat élesztős, esetünkben édes-kekszes, egy kis almával kiegészülve (ami viszont még mindig friss). A test egy kicsit vaskosabb, de a sav tartja magát, továbbra is friss-ropogós. Az ízben is friss élesztősség, kis kekszesség mutatkozik, de itt már nyoma sincs az élesztőnek, aztán a sav mindenféle citrusos ízeket is előhoz. A hab gazdag és krémes, egészen apró buborékokkal. Lecsengés: nagyon-nagyon hossz.
Bruno Paillard Blanc de Blancs 1995
(100%Chardonnay)
12 évet töltött a bor és az élesztő együtt a palackban. Nagyszerű lehetett együtt… Az orrban egyszerre érződik valami diós-csonthéjas illat, és nagyon erős élesztősség, ez már nem kekszeksedik, őszinte sütőélesztőre tessék gondolni! A hab krémes, könnyű, nem agresszív. A szájban a diósság és a továbbra is erős élesztőíz mögül megjelenik az érlelt chardonnay-ra utaló kicsit oxidálódó alma. Nagyon izgalmas, komplex pezsgő, amit továbbra is egyben tart a sav, így az ízjegyek ellenére sem valami lefele haladó dologra tessék gondolni, peng ez, mint az acél, ha kell. Nagyon komplex szép bor, jó hosszan.
Nos ennyi volt a kóstolás, ez elég volt arra, hogy egy kicsit megváltoztassa a véleményemet Champagne-ról. Ahhoz kétség nem fér, hogy ez a vidék adhatja a világ legjobb habzóborát, de nagyon-nagyon sok rossz, vagy jobb esetben csak unalmas Champagne-on kell keresztülvergődni addig (és ebben számos történelmi név is benne foglaltatik), amíg megtalálja az ember az igazit. Ilyenkor persze el kell vonatkoztatni az ártól – legyen ez bármilyen nehéz – és ha rossz, vagy átlagos, merjük ezt kimondani, bármennyit is költöttünk rá. Mert ami drága az nem feltétlenül szép/jó/izgalmas tessék tisztán a bort figyelni.