Taknyos-nyúlós novemberi időben kapaszkodott fel a vidám banda Chianti Rufinába. Mindenféle ködök ültek a völgyekben, a hegyek teteje meg belelógott a felhőkbe. Víz volt a levegőben, na.
Mint egy korábbi cikkben leírtuk, az utazás célja az volt, hogy a toszkán tartomány által évente összedobott Selezzione di Vini di Toscana borválogatással ismerkedjen meg a szaksajtó. A válogatás igen egyszerű: bárki küldhet bort, amelyet ingyen zsűriznek, és ha a bor megüti a 84 pontot bekerülhet a telefonkönyvnyi szelekciós kiadványba, amit aztán boldog-boldogtalannak küldenek. Az első állomás a hosszú úton pediglen Chianti Rufina volt. Ködök, és – ekkor még nem dalolászó ? tisztességben megőszült borzsurnaliszták Európa sokféle szegletéből.
Hegyi bor
A Chianti borvidéket 1716-ban jelölték ki, akkor még csak három falu határa volt: Radda, Gaiole és Castellina, illetve egy kicsivel később Greve jelentette. Ezt a területet manapság Chianti Classicónak nevezik, ez volt a Chianti ?magja”. A borvidék ma már nagyjából 100 kilométer hosszú észak-déli irányban. Összesen hat alrégió tartozik ide, a már említett Chianti Rufina, Firenzétől Észak-nyugatra, Chianti Colli Senezi Siena körül, De készítenek Chianti Firenze, Pisa és Arezzo hegyei közt is.
A környéken nagyrészt az ilyen-olyan néven nevezett Sangiovese dominál, igaz Ricasoli báró 1872-ben elkezdett Malvasiát keverni a borba. Ennek az ilyen-olyan arányban a Sangioveséhez adott fehérszőlőnek köszönhetjük azokat a kukoricacsuhéba tekert hasas palackokat, amelyeket Olaszországból hazatérőben szokás gyorsan megvenni a vámmentesben, szigorúan ajándékozási célból. Ezeket jobb érzésű ember nem bontja ki, hanem azonnal továbbajándékozza, felebarátainak, vagy még a felének se. Mostanra a legtöbb alrégióban magára valamit is adó borász 100% Sangioveséből, vagy egy két helyi fajtából: Colorinóból, Canaiolóból készíti a Chiantit, a Malvaziát hanyagolják.
Nos ennek a csodás bortájnak a tetejére vitt az út, Rufinába. Meredek hegyoldalakon vannak a szőlők, 5-600 méteres magasságban: el a legmagasabb Chianti-régió ? és mint ilyen, egy kicsit hidegebb is, mint a többiek. Ami nem baj, sőt. Az meg külön jó, hogy az Appenninekben van egy kis folyosó errefelé, ami frankón megnyitja a borvidéket a tenger felől érkező szeleknek. Minden adott tehát egy olyan borhoz, amely elegáns savakkal bír, megőrződik benne a gyümölcsösség, nem ég szét a napon, és évtizedekig eltartható. A talaj márgás, szilikátos, kovás.
Általánosságban a dolog úgy működik, hogy a borászatok készítenek 1-2 féle, a helyi DOCG szabályainak megfelelő bort, meg a Bolgheri hagyományokat követve, mindenkinek van egy szupertoszkán bora, IGT minősítéssel, általában Merlot, Cabernet Sauvignon, vagy Syrah szőlőből. Aztán jön a Vin Santo, a szárított szőlőből készített, koncentrált, oxidatív ízű desszertbor, végezetül a grappa, vagyis a helyi törkölypálesz.
Mediciekkel mentek vissza
Első állomás a Bossi család ősi fészke, a Marchesi Gondi volt. A tulajdonos tisztes olasz arisztokrata úriember, a római kor óta egyben lévő birtokokon mind ilyenek ülnek. Van szőlő, olíva, meg egy kis ez-az, agroturismo.
A család, a Bossik, Ghibellinek voltak, és mint ilyeneket Dantéval együtt ebrudalták ki őket Firenzéből, hogy aztán a Mediciek oldalán térhessenek vissza. Tisztességes zsoldosok voltak, a családi címer két keresztbe tett buzogány. Medici Katalin kíséretében fényes karriert futottak be Franciaországban is, de aztán hazatelepültek. A birtokot 1582-ben alapították, azt követően, hogy a bankházuk megfeküdt az amerikai gyarmatokról Európába áramló aranytól. Kellett valami jövedelem, adta magát a mezőgazdaság, még ha akkoriban nem is dotálták a dolgot Brüsszelből. Azóta is boldogan borászkodnak, meg olajat ütnek, tisztességes, máig működő nagybirtok ez, na.
Frankó reneszánsz kastély, alatta a pince valamikor az 1700-as években nyerte el a végleges formáját. Az olajtároló hombárok legalábbis akkoriból származnak. A borérlelő részben hosszú sorokban bottik, 550 literes szlavón tölgyfahordók, szintén nem fiatalok. Toszkánában a botti az alapeszköz a bor érleléséhez, minél régebbi, annál jobb, a toszkán borokban eredetileg ugyanis nem volt tölgyes vaníliás-fűszeres íz, az csak a szupertoszkán borokkal terjedt el, a hetvenes évektől.
Borstílusukra talán a jó értelemben vett, minőségi konzervatív jelző illenék, itt valóban van mint megőrizni. A borok itt-ott egy kicsit földesek-porosak, ezt talán tudjuk be az igen öreg hordóknak.
Első tétel a nagypapiról elnevezett, 2006-os San Giuliano, Chianti Rufina DOCG. A bor 90 százalék Sangiovese, és 10 százalék Colorino szőlőből készült. Tizenöt hónapot töltött bottiban. Közepes rubinszínű, illatra parfümös és cseresznyés, friss. Savai közepesnél magasabbak, a tannin úgyszintén. Az alkohol közepes, a test amolyan elegánsan szikár. Cserkó, viola, és további vörösbogyósok viszik a prímet.
A 2005-ös Pian Dei Sorbi szintén a DOCG szabályai szerint készült, viszont Riserva, úgyhogy két évet töltött a nagyhordóban. Mély rubinszínű, illatra földes cseresznye mutatkozik. A sav és a tannin közepesnél nagyobb, viszont szép kerek, arányos. A boron látszik az extra érlelés: lekerekített, nem annyira éles már a sav és a tannin, viszont a friss gyümölcsök továbbra is jól tartják magukat.
A Villa Bossi a csúcsbor, 2003-ban ért be, amely nagyon durva meleg év volt másutt, de a magasság megóvta Bossiékat a lekváros boroktól. Kicsit barrikolják a bort, aztán irány a botti 2 évre, ilyet nem minden évben készítenek, csak a kiemelkedő évjáratokban. Olyan szinten érlelhető, hogy még meg sem született gyerekek érettségi 18. születésnapi bulijára érdemes belőle beszerezni. Színe mély rubin, a szélen kissé gránátba hajlik. Illatra kis animalitás, tölgy és tiszta vörösbogyós gyümölcs, meg meggy, cseresznye. A sav és a tannin közepes, jól lecsiszolva, de azért ott vannak, közepes alkohol, és közepes nagyságú test, a végén a meggy és a cserkó marad iszonyatos hosszan a szájban.
A fiúk a klubból
Az olasz borvidékeken egytől egyig van Consorzio, ez gyakorlatilag a hegyközség, és a borvidéki marketingszervezet egyben. Ők a minőségi ellenőrök ? természetesen van központi intézmény is, de helyi szinten mindenképpen a Consorzio az első lépcsőfok. Emellett a Consorzio szervezi a kiállításokra a standot, foglalkozik az újságírókkal, és úgy egyáltalán, népszerűsíti a borvidéket.
A Chianti Rufina borvidéki Consorzio ? milyen meglepő, Rufinában van. A kisváros amúgy egyáltalán nem turistásodott el, bár meglehet, csak azért nem lehetett turistahordákat látni, mert novemberben látogattuk meg. A Consorzio konkrétan a királyi villában rendezte be a főhadiszállást. Ez a Villa di Poggio Reale egy gyönyörű, reneszánsz villa, jó meredek kaptatóval, nyílegyenes úttal, az út szélén meg ciprusfa-sor. Lélegzetelállító. Az mondjuk érdekes kérdés, hogy hogy a veszedelembe küzdötték fel oda a szőlőt, a dombtetőre, a legalább 30 fokos emelkedőn. A lovak biztos, hogy rohadtul utálták a szüretet. Egy ausztrál borász biztos, hogy sokkal praktikusabban oldotta volna meg, de mindent a szépért, Itáliában vagyunk! Mostanra kis bormúzeumot rendeztek be, már nem borászkodnak, viszont itt vannak a Consorzio összejövetelei, bemutatói. Egy ilyenbe csöppentünk mi is.
A megjelenés példás: nyolc borász, borászatonként egy-két borral ? azért nem rossz, ha törvény szabja meg, milyen szőlővel dolgozhat az ember. A bemutatón Belliniék akadtak be a legjobban Stevie Kraftnak.
A Bellini birtok bora 2004-ből DOCG Chianti Rufina, nem 100% Sangiovese, van benne Canaiolo, és Colli ? helyi fajták. A bor 2,5 évet dekkolt a bottiban mielőtt lepalackozták volna, nagyon sötét rubinszíne van. Az illatban cseresznye és ribizli keveredik egy kis dohányos édességgel. Sava közepesnél magasabb, de a tannin középértékre csiszolódott, nagyon kiegyensúlyozott, egyáltalán nem durvulós bor. A cseresznye mellett szegfűszeg és fahéj mutatkozik, nagyon kellemes, hosszan tartó bor.
Belliniék gazdaságát Il Pozzónak hívják, készítenek egy külön sorozatot ezen a néven. A 2005-ös évjáratot kóstoltuk. 35-40 hektós nagy tölgyfa hordókat használnak, ez gyakorlatilag egy háromnegyed bottinak felel meg. A mély rubinszínű bor a kisebb, vélhetően új tölgyhordónak köszönhetően sokkal keményebb, animálisabb illatokkal bír, meg persze ott van a Sangiovese cseresznyés-vörösbogyós gyümölcsössége is. A sav agresszívabb, a tannin is egy kicsit élesebbre van hagyva, igen férfias bor ez, animalitással, és egy kicsi meggyel. Még 2-3 évre szüksége volna, palackban, hogy lenyugodjon, aztán lehet vele villogni.
Miután a Consorzio tagjaival elköltöttünk egy szerény toszkán ebédet (ugye érezhető az ellentmondás? – Pappa al pomodoro ? ez kenyérrel sűrített bazsalikomos hideg paradicsomleves, meg jó adag Salame, illetőleg némi olívaolaj, és sajtok ? jóféle tömény parasztételek, magukban hordozzák a kajakóma ígéretét), a Manucci Droandi birtok felé fordult a csapat, Chianti Colli Aretinibe.
Biofarm, kísérleti szőlészet
Chianto Colli Aretini egy kissé lejjebb esik, a tengerszint feletti magasságot tekintve. Arezzo vidékén járunk egyébiránt. A dombok szelídebbek, az idő általában melegebb, és a talaj is inkább alluviális, jóval kevesebb benne az ásványi anyag, mint odafönt Rufinában.
Droandiék farmja Mercatale mellett van, valahol a hegyekben, inkább volt az rally, mint békés buszozás, míg végre odataláltunk. Már jócskán esteledett, a völgyben újabb ködök, eső, a házban meg alaposan bedurrantottak a kandallóba. A birtok pártíz hektár, a szokásos szőlő-olivaolaj kombináció. Roberto Giulio Droandi azonban kísérleti szőlőtermesztéssel is foglalkozik, közös projekt ez a környékbeli agrártanszékekkel. Olyan történelmi szőlőfajtákat szedett össze, amelyek a környék borainak alapját adták több száz éve, de a Sangiovese miatt a háttérbe szorultak. Mint például a Foglia Tonda, amely toszkán dialektusban azt jelenti, hogy „kereklevelű” (nem tévesztendő össze a Kereklevelűvel, amely a Chardonnay régebbi neve egyes magyar borvidékeken).
Az persze jó kérdés, hogy érdemes-e vesződni ezekkel a fajtákkal. A társaság egy sokat látott idősb borújságíró tagja szerint semmi értelme, lökjék oda neki a Sangioveséből készült borokat, oszt jónapot. A megkóstolt bor mindenesetre elég izgalmas volt ahhoz, hogy megértsük, minek nyűglődnek Droandiék a fajtával. Merthogy ezek a fajták főleg azért vesztek a feledés homályába, mert tulajdonképpen mindenre érzékenyek, hidegre-melegre, esőre-szárazságra, kutyára-macskára. Tehát marad a gürcölés, aztán lehet, hogy az egész termésből nem lesz semmi.
A 2006-os Foglia Tonda – mivel időközben a Sangiovese lett a fő fajta ? csak IGT besorolást kaphatott. A színe közepesen intenzív rubin, illatra sok édes ribizli és cseresznye van benne. Ízében szintén az édes, nagyon érett cseresznye és ribizli viszi a prímet, közepesnél erősebb savval és tanninnal. Alapvetően melegebb, és gyümölcsösebb, mint a Sangiovese. Ha ilyen bort ad, Stevie Kratf szerint megéri vesződni az érzékenyebb szőlővel is.
A 2006-os Colli Aretini Chianti DOCG-t másod és harmadtöltésű barrikhordókban érlelik. A borászat ugyanis annyira kicsi, hogy a bottik nem férnének be az ajtón (egy közepesnél nagyobb toszkán parasztház pincéjéről/alagsoráról van szó) a barrikokból is 2-3 van egymáson, csak így tudják tárolni a borokat, jó szűk a hely. Arra azonban vigyáznak, hogy a boraik lehetőség szerint ne kapjanak erős tölgyfaízt. A bor intenzív rubinszínű, illatra tiszta cseresznye, nagyon friss. A tanninokat szépen lecsiszolták a savak közepesek, cseresznye, mindenféle erdei bogyók, és egy kis füstösség érezhető az ízben. Nagyon meleg árnyalatú bor, nagyon egyben van.
Chianti Classicóban is vannak területeik, innen származik a ?Cepetto” névre hallgató Chianti Classico Riserva DOCG-jük, a szokásos fekete kakassal a palack nyakán. A bor 18 hónapot volt kis fahordóban. A 2004-es színe mély rubin, halvány gránát széllel. Illatra erős meggy, kis füstösséggel. A tanninok érettek és szépen kerekítettek. A sav közepes, sok cseresznye és meggy. A füstösség a szájban csak éppen hogy érezhető. Nagyon szép, hosszan tartó bor.
A következő részben Montalcino, Montepulciano és Maremma borai kerülnek elő.
Korábban:
