Nagyon elgondolkodtató vélemények ütköznek meg általam is igen tisztelt két boríró soraiban: a diskurzus azon folyik, hogy vajon kell-e részletekbe menő kóstolójegyzet, mire és hogyan alkalmas egyáltalán a borokról való kommunikációnak ez a módja?
Ahogy egyre többet olvasunk a borokról, és ahogy Magyarországon is egyre terjed (lassan, lassan, de terjed) a gasztrokultúra (és benne a borkultúra is), sőt, odáig megyek, hogy trendivé válik borfogyasztás, szépen terjednek a gasztro- és bormémek. Gondoljon csak bele mindenki, miket hall, olvas egyre sűrűbben mostanában vacsorákon, kóstolókon, rendezvényeken. Vannak ezek közül egyenesen röhejesek is, a kedvencem most a degusztálás, ez folyik most minden csapból, mert a minőségi ételt az értő fogyasztó nem megrágja, hanem jól megdegusztálja. De ilyen mém a savhangsúly, a bársonyos tannin vagy a hordófűszer is. (Jézusmária, ilyen mém a mém is!) Organikusan fejlődik a nyelv szövete, mondhatni.
Ez egyértelműen az ilyen irányú kultúra fejlődésének jele. Ezzel a fejlődéssel közben egyre több fal is dől le. Olyan bevett nézetek, dogmák foszlanak tova, melyek a bortudás nagy ködös erdejében találták meg létjogosultságukat. Mire gondolok? Például a sokat emlegetett, hangzatos, áltudományos nyelvtérképre, amelyről kiderült, hogy kamu: sokan benyalták, mégsem igaz. Kikezdődnek tanok, a boros fórumokon forr a diszkusszió többek között arról is, hogy vajon tényleg olyan fontos-e a borban az egyensúly? Majdnem mindegy, ill. lényegtelen ezen viták valós kimenetele, a folyamat a fontos. Ez hozza az előrelépést (persze, a konklúziókat meg kell tisztítani a hülyeségtől).
Most egy újabb érdekes fejezethez érkeztünk ebben, és örülnék neki, ha az USA-ban kezdődött párbeszéd itthon is elkezdődne. Két általam igen kedvelt és nagyra becsült úr, a Vinography-s Alder Yarrow és a New York Times-os Eric Asimov ugyanis a borbuzik között zajló polemizálást a nagyközönség plénuma elé vitte. Azon folyik a vita, hogy ugyanis kellenek-e borkóstolójegyzetek, ill., hogy ezek szerepe pontosan mi.
Igen lerövidítve a dolgot: Asimov szerint (aki egyébként a nagy író unokaöccse) céltalan, unalmas és semmitmondó a kóstolójegyzet, a borok iránt csupán érdeklődő (értsd: inni akaró) közönséget a hangzatos jegyzetek, szavak (korábban említett mémek pl.) csak elijesztik a boroktól. Szerinte sokan nem értik ezeket a kifejezéseket, és nem akarnak butának, tudatlannak tűnni, vagy csak egyszerűen nagyot hibázni egy bor vásárlásakor. Ezért ő azt mondja, hogy az olyan jegyzetek közzététele helyett, amelyek teszem azt a petrolosság, szárított licsi, vagy ázott avar leírásokat használják inkább csak két kifejezést kellene használni: édes érzetű (nála csak ?sweet?, de értelmében az általam használt kifejezés jobban fedi, amire gondol, azaz a gyümölcsös aromákra) és ízletes. (Na, itt meg vagyunk lőve magyarban, mivel nincs az eredetire pontos kifejezés, ugye-ugye, hol vannak ilyenkor a sumér nyelvészek. Az eredeti ?savory? ugyanis jelent mindent a pikánstól a csombordig, húsos, sós, vegetális, némileg pikáns aromákra érti az angol ezt. A távol-keleti konyha ízeire gyakorta használják.) Szóval a két pólus, azaz a gyümölcsös és a nem gyümölcsös elég lenne a fogyasztónak, mondja Asimov, és így áttörne az a korlát, mely sok jó amerikait vissztart a borkultúrában való elmerüléstől. Igaz, mi igaz, néha mi is besokalunk a lila tündérfingot is tartalmazó borleírásoktól, de azért ez elég radikális.
Ezzel szemben, míg Alder Yarrow messzemenően egyetért Asimovval abban, hogy van egy ilyen korlát ? és ez nyilvánvalóan nem amerikai jelenség, nálunk is megvan ? addig Yarrow kikel a jegyzetek védelmében, és azt mondja: na de hát ha valaminek frissen vágott fű illata van? Na de ha egy bor szaga olyan, mint egy gesztenyén nevelt, frissen nyírt, másfél éves merinói toklyónak? Na jó, nem egészen ezekkel a kifejezésekkel, de a lényeg ez. Azazhogy, szerinte a szépség a borokban pont az, hogy milyen változatos illatok és ízek megjelentetésére képesek, és ezeket a kóstolónak igenis közvetítenie kell, az olvasónak pedig nem kell empirikus tudással rendelkeznie az említett toklyóról, ha a jegyzet alapján megérti a lényeget. Nem mindenki evett pl. licsit, én sem addig, amíg minden Új-Zélandi Sauvignon blancnál nem olvastam, hogy licsi illata van. Annyira idegesített, hogy elmentem és vettem licsit. Tényleg olyan illata van.
Ez tehát a két oldal. Most pedig nézzük a hazai vonatkozást. Vajon itthon mekkora az említett szakadék? Milyen visszatartó ereje van a hangzatos szakszavakkal (brettes, mondom, hogy brettes!) dobálózó borsznoboknak a laikus, de inni akaró közönségre? Mekkora a kettő között a szakadék? Mennyire fontos része a jegyzet a borleírásnak? Vagy, ahogy Yarrow írja, a sztori a lényegesebb rész? Nagyon kíváncsi vagyok, ki mit gondol.
