Ezt a varázslatot hordta elém a déli szél és én vagyok elég bátor ahhoz, hogy az utókor kedvéért ne kíméljem magam.
Elég vakmerő vagyok tehát ahhoz, hogy a ma oly divatos villányi franc egy korai előfutárát némi maradék (vagy hozzáadott?) cukorkával okulásul megpörgessem az arcomban.
Rozsda marja, nem ragyog. Kólaszínű a bor, vagy legyünk elegánsak: híg kávé. Az illatban meleg tónusok, fekete bogyós dzsem és earl grey tea, zölddió és hecsedli. Jobb, mint vártam. (A cukor tartósít? Mondjuk akkor miért nem abban forgatták meg a múmiákat…) A korty azért már nem volt egy mosolyt fakasztó sztori. Ami érdekes, hogy alig tűnt édesebbnek a deklaráltan félszáraz ital, mint a tíz évvel ezelőtti „nagy” villányi bombák extraktédessége. Sava gyakorlatilag nincs, tannin a felső ajkakat leragasztja. A hátcímke és az angol-magyar összevetés megér egy külön misét. Vicces matuzsálem.
