Az abruzzói trakta

Hol volt, hol nem volt, tavaly ősszel lelkes kis csapatunk az olivaliget.com meghívására Pianellába (Abruzzo) látogatott olíva-szüretre. A beszámolót szerettétek, akkor az olajgyártást jártam körül és az olíva viszonyát a borfogyasztókhoz. A többi élményről folytatást ígértem, hát legyen.

Az anconai leszállás után azonnal autót béreltünk és a tartomány már-már bántóan festői dombjai között szarvasgomba-vadászatra indultunk. A szarvasgomba egy olyan műfaj, amihez nem lehet közömbösen viszonyulni. Karaktere markáns és megosztó; olyannyira jellegzetes, hogy gyakorlatilag más fűszerrel össze sem keverhető. Ezen felül nagyon drága is, kilója nagyjából tizenötezer forinttól indul és milliós nagyságrendben ér véget. A paletta alján a nyári (tuber aestivum, de ebből is rengeteg minőségi osztály létezik), felső végén az olaszok híres fehér szarvasgombája helyezkedik el.

Az abruzzói trakta

Mivel a gomba mindig egy fával él szimbiózisban, 10-30 centire a föld alatt, megtalálni nem egyszerű. Én imádom minden formában, ezért a program nekem a véglegekig izgalmas volt. Bár nyilván jól bejáratott ösvényeken vonultunk végig, nem pedig a titkos “aduász” helyeken, a módszer lényegével meg tudtunk ismerkedni. Adott egy keresőkutya (kiképzésük nem olcsó, ráadásul nem minden fajta fogékony ezen örömökre), valamint egy jó vadászterület.

Kellemes erdei séta közben a kutya jelez, a gazdi pedig a megfelelő célszerszámmal kitúrja a prédát. A legaranyosabb az volt, hogy kutyánk a sok ember miatt zavarban volt, ezért a keresés közben kicsit le kellett maradnunk, jelzés előtt pedig csendben kellett lenni, vagyis minimalizáltuk a jelenlétünket. Aztán a friss gombához ételeket is készítettünk, mindjárt három fogást, közben San Savino (pecorino és rosso piceno) borokat és Cantina Valdaso Passerinát ittunk. A hosszas utazgatást követően megdöbbentően jól esett minden falat és korty.

Az ebéd utáni szieszta elnyúlt, így hát ránk esteledett, mire Pianellába értünk. A szállásunk egy csodás, több száz éves épületben volt. Kicsit vártam is, hogy valami bolyongó léleknek legalább a tekintetét érezhetem majd a tarkómon, de a hús, a gomba és a bor megtette áldásos hatását, remekül aludtunk. Törzshelyünk Pianellában a Caffe degli Artisti volt, hatalmas (mondom hatalmas) italválasztékkal (a képeken az ötöde sem látszik), brutálisan jó olasz szortimenttel, de pl. Oremus aszúk és egészen egzotikus tájak borai és párlatai is kóstolhatóak voltak.

Na és persze kóstolható a tökéletes presszó, amit reggel-este nyomtunk magunkba, nélküle talán el is haltunk volna. Kiadós reggeli után kiadós ebéd: Max (Massimiliano d’Addario olajmester és olajsommelier a Marina Palusci manufaktúrától) saját házában látott minket vendégül. Én somlait vittem neki ajándékba Kolonics Károlytól, ő meg úgy megetetett bennünket, hogy amikor azt hittem, nagyjából itt a vége, akkor jártunk a felénél. Nem mellesleg elég zúzós borokat is bontott (a képen egy La Valentina Spelt, illetve saját bora, a Plenus – Montepulciano d’Abruzzo -, de készít pecorinóból is egy igazán érdekes tételt). Előtte bejártuk a környék szőlőit, megkóstoltuk a tőkén lévő szemeket (október utolsó hétvégéjét írtuk), ábrándoztunk a lét elviselhető könnyűségén.

Délután egy kis szieszta és persze indulás enni, inni. Voltunk ugyan a Lampato pincészetnél is bejáráson, de bevallom, koncentrálni már nem sikerült, ezért vettem pár palackot, hogy majd higgadtabb állapotban górcső alá vehessem őket. Onnan nyilván enni indultunk: a helyi pizzériában hatalmas, szombat esti hangulat uralkodott, egy jó öt méteres sütőn készültek a saslik-szerű falatkák, hozzá pedig nagy mennyiségű bor került, vagyis nagyjából egyik révületből a másikba estünk (már nem éhesen és nem is szomjasan érkeztünk).

Aztán eljött a vasárnap és nekünk muszáj volt a hegyeken át Aquila felé venni az irányt és meglátogatni egy sajtüzemet. Mascarpone és ricotta készült a szemünk láttára és még azon melegében (!) kóstoltuk is. Összehasonlíthatatlan a nagyüzemi termékkel, főleg ha olívaolajjal is megtöltik a kis mascarpone-golyókat (és persze megtöltik). Fáradt gyomrunknak a ricottatorta jelentette az enyhülést. Közben a hátunk mögött, az üzem előtt futó kis hajtűkanyarban egy templomból hazaérkező nénit óvatosan elütött egy autó – kiszaladtak ugyan a házból a helyiek, de mivel gyök kettővel történt az eset, a néni pedig elég hangosan tudott kárálni a történtek ellenére is, a kedélyek hamar elcsitultak.

Másfél óra sajtozás és nagy mennyiségű ásványvíz fogyasztása után továbbálltunk (lásd a Zabriskie Point c. film holdbéli tájára emlékeztető képet, közepén a faházzal), hogy elmenjünk… zabálni. A képen verőfényes napsütés jellemzi a miliőt (monokinis hölgyek és gatyára vetkőzött urak napfürdőztek a közelgő november ellenére), ugyanakkor vendéglátóink tudtunkra adták, hogy három hét és itt a síszezon, tiszta hó lesz minden, a vidám színpadi kelléknek tűnő fém-traverz az út másik oldalán nem karneváli díszlet, hanem síugró-sánc. Itt egy óriási sonkatál fogadott (illetve kettő, három) és bor. Megörökítettem, szerintem sok kommentárt nem igényel, utána félájultan kifeküdtünk napozni és pár órát nyugtattuk magunkat.

Délutánra persze elernyedtünk, de csak pont annyira, hogy átmenjünk egy (na hova?) sörgyárba. Nagyjából kapacitásaink kimerülése felé jártunk, viszont az Indian Pale Ale felébresztett. Meg persze a pils, a scotch ale és a torbata. Patent design, patika tisztaság jellemzi az A modo Mio söröket, vendéglátónkkal (aki mellesleg az Azienda Agricola Centorame pincészetnek is tulajdonosa egyben és a sörüzem után pincelátogatás jött!) áttekintettük a sörkészítés folyamatát, kóstoltunk. Sajnos (egyelőre) itthon nem igazán kaphatóan ezek az italok, remélem, ez változik majd.

Utána, ahogy mondtam, pinceszer. A Centoraménál érdekes tételeket kóstoltunk, itt-ott beütött az egalizált-nagyüzemi érzés, de a magasabbra kvalifikált borok valóban komplexek és jó szerkezetűek voltak. A vendéglátás pedig, hadd ne mondjam milyen, itt is megpróbáltak nagyon megetetni-megitatni, sikerült.

Vasárnap koraeste van, túl vagyunk három zabáláson, egy sörözésen és két borozáson, de épp csak annyira sötétedett ránk, hogy elmenjünk egy étterembe, ahol Max barátja, a jókedvű séf készített nekünk lángoló pizzát. A helyi sört elkísértük egy kis L’Abruzzese nevű likőrrel, magunkat pedig az ágyba (forte e gentile – erős és kedves, hirdeti a palack, az a kis amaro igazából a kegyelemdöfést jelentette a háromnapos gasztrotúra végén).

Szóval a menet végére, a hétfői hazaindulásra megtanultuk, hogy bár közhelyes az olasz életszeretetről puffogni, ha jól akarnak tartani, akkor jól fognak tartani. Bő nyolcvan óra, amikor minden vér a gyomrunkba szállt, ájulásig ettük és ittuk magunkat, de bármikor elkezdeném újra. Abruzzo, hello!

(Az Olívaliget most szombaton megtalálható a Borjour Magnumon az emlegetett olajokkal, kóstolni kötelező!)

Minden vélemény számít!