Nemrég tettük le Arthur Hailey nagysikerű bestsellerét a hetvenes évek közepéről. A könyv jó négyes alá, nem volt életünk könyvélménye, de nem csalódtunk Mr. Haileyben.
Arthur Hailey-től olvastunk már párat, a Repülőtér és az Autóváros hagytak maradandó nyomot, de még korábban, úgy benne a húszas éveinkben, amikor éppen tárulkozott a világ. Azt szeretjük Mr. Hailey-ben, hogy ráfekszik a témára, mint egy jó riporter, és addig kutatja, amíg minden részletét meg nem érti. Kritikusai szerint valójában felszínes író, aki mindent ugyanarra a sémára húz fel, minket ez sosem érdekelt, két szempontból sem: 1) Hailey-nél sosem számítottunk Eco-i mélységekre, filozófiára, és tökélyre csiszolt karakterekre. Arra számítottunk, hogy megértjük egy iparág, szektor, világ működését, és bele tudjuk képzelni magunkat. 2) Hailey, annak ellenére, hogy eredetiben (és itt most elnézést kell kérnem a magyar fordítóktól, de ez van) messze felülmúlja a magyar verziókat, nyelvezetében és stilárisan egyaránt, mégiscsak mainstream sikeríró. Úgy ír könyvet, ahogy Hollywood filmet gyárt. Így kell levenni a polcról és nem szabad olyasmit várni tőle, amit nem fog tudni megadni.
A Bankembereknél már a magyar a cím sokkal laposabb és rengeteget veszít az olvasó, mielőtt levenné a polcról. Az eredeti cím ugyanis a The Moneychangers, egyértelmű utalás a bibliára (Máté evangéliuma), és a pénzváltókra, kiket Jézus kidobatott a Templomból. A változás kora, a megtisztulás kora, a korrupciótól való megszabadulás allegóriája ez. Nem új ötlet, mégis fontos, hogy az ember ebben a tudatban lásson neki: a pénz az új isten, a bankok a templomai. Vajon mi a fontosabb, a gyors haszon, vagy a társadalmi elköteleződés? Bizony, ilyesmi felmerült már 1975-ben is (mégsem tartunk sokkal előrébb?).
Sajnos érik még meglepetések a gyanútlan magyar olvasót, ezek azonban inkább kortörténeti érdekességként foghatók fel, magunk jókat röhögtünk rajtuk. Például: mivel 1985-ben, mikor a magyar fordítás készült, még nem igen volt kultúrája (hogy is lehetett volna) a tőzsdézésnek, a fordító a short helyett fogta magát, és a ?kontreminálás? kifejezést használja. Az már mellékes, hogy a Fed-et jegybank helyett következetesen Szövetségi Tartaléknak hívja.
Hailey profi író, nem véletlen, hogy könyveit sokszor ? ahogy ebben az esetben is ? a tévében látjuk viszont sorozatként, vagy filmként. Az olvasót rögtön konfrontáltatja a tényekkel, az eseményekbe csöppenünk bele. A sztori csak röviden, mert nem erről akarunk szólni: a First Mercantile American Bank elnöke, az öreg Ben Rosselli, vezető tisztviselőit azzal lepi meg, hogy halálos beteg, napjai meg vannak számlálva. Ezzel kezdetét veszi az utódlásért folytatott harc. Két táborra oszlik a bank, teljesen ellentétes elképzelések vannak. Közben a bank belvárosi fiókjában egy tolvaj garázdálkodik, és folyik a nyomozás hamis bankkártyák ügyében is. Politika, zsarolás, emberkínzás, humanizmus és polgárjogi mozgalom, szerelem és megvesztegetés, szóval minden van, ami egy sikeres recepthez kell.
Ami minket azonban sokkal jobba érdekelt, az a Clos de Vougeot 1962-es, amely kétszer is megjelenik a könyvben. Hirtelen nagyon megirigyeltük Alex Vandervoortot, aki csak úgy ?másodszor is mért magénak a dekanterből?. Aztán elkezdtünk gondolkodni: lehet, hogy nem is volt olyan nagy szám egy 1962-es Clos de Vougeot 1975-ben? Tényleg, mennyire volt nagy szám?
A Clos de Vougeot Burgundia egyik kiemelkedő jelentősségű birtoka, nem utolsósorban azért, mert közel 51 hektárjával Cotes de Nuits legnagyobb grand cru minősítésű területe. A szőlőt a ciszterek hozták létre és már 1336-ban fal került köré, ahogy az a clos-ok esetében lenni szokott. Maga a chateau is a falon belül van, valamikor a tizenhatodik század derekán kapta mai formáját, manapság pedig a burgundi testvériség, a Confrérie des Chevaliers du Tastevin otthona.
Egész sokáig sikerült kihúznia a Vougeot-nak (mely egyébként a Vouge folyóról kapta nevét), hogy egyben maradjon, mégpedig 1889-ig, mikor hat kereskedő vásárolta meg a Romanée-Conti birtokot is magukénak tudó Julien-Jules Ouvrard örököseitől. Ezt követően a napóleoni örökösödési törvények miatt szépen osztódott a terület, jelenleg több mint 80 tulajdonosa van.
A Clos de Vougeot pinot noirból készülhet, ebbe lehet keverni 15 százaléknyi pinot blanc-t, pinot gris-t vagy chardonnay-t. Ugyan van hozamkorlátozási szabályozás, 35 liter hektáronként, és a must cukortartalma legalább 189 gramm per liter kell, hogy legyen, a kész bor pedig legalább 11,5 százalékos, de. És ez egy nagy de. A sok tulajdonos egy területről készíti ugyan a bort, de egyáltalán nem mindegy, hogy a majd 51 hektár mely részéről. Mivel nem homogén a talaj, a Clos de Vougeot grand cru mivolta egy fura anakronizmus, maradvány, mely nélkülöz minden logikát. A legjobb dűlők a kastély melletti területek, a clos északnyugati sarkában. Itt erősen kavicsos és puha meszes (oolit) a talaj, kisebb, agyagos beütésekkel. A terület többi részén durvább mész és agyag található, sokkal rosszabb vízelvezetéssel, illetve humuszban gazdag alluviális talaj a déli részeken.
Mit jelent mindez? Hát azt, hogy óriási lutri egy palackkal venni, ha az ember nem tudja pontosan kitől veszi. Grand cru AOC ide, vagy oda, egy Clos de Vougeot lehet középszerű is meg a csúcsok csúcsa is. Általában elmondható, hogy egy igazán jó CdV, inkább robusztus, mint elegáns, és legalább tíz év kell neki a pincében.
Szeretnénk azt gondolni, hogy Alex Vandervoort az ismertebb házak (Louis Jadot, René Engel, Anne Grosé, Méo-Camuzet) valamelyikétől vette a borát, mely 12 évesen éppen kezdte megmutatni magát. Sajnos azonban nem tudjuk, mert Mr. Hailey, pontossága ellenére ezt nem írta meg. Az is lehet azonban, hogy a bankárok csak flancoltak és fogalmuk sem volt, hogy mit ittak. Ilyet is láttunk már.
