Kellemetes hagyománnyá vált, hogy ilyentájt minden évben végigcsócsálják az új borokat a szerencsések az etyeki Rókusfaly Fogadóban. A borilag is húzós 2010-es év fehéreiből Bott Frigyes, Bussay László, Hernyák László, Légli Ottó és Rókusfalvy Pál mutatott be tucatnyi mintát, ugyancsak kellemetes vacsival kísérve a hűs évad bonyodalmait tükröző borokat.
Mert a szőlő sem rajong az özönvizes időkért, amikor fogait csattogtatva támad a lisztharmat és a fenerosszpora (peronoszpóra), azt kapta minden borvidék, amivel nekünk, zalai borászoknak minden évben meg kell birkóznunk, mondta Bussay doki. Azaz sok eső, sok nyavalya, sok növényvédelem. Ám jó évjáratban nem kunszt szép bort készíteni, nehéz évben látszik igazán, ki a legény a gáton és hogy jó döntéseket hoztunk-e a szőlő telepítésekor, hangsúlyozta Légli Ottó.
A bemutatott borok nemigen szűkölködtek a savakban, sokuknál még csak a hardvert látni, azt, hogy sav és cukor hogy? viszonyul egymáshoz, a palackos érlelésben kinyíló érett illatok és mélység még a jövő zenéje, de hogy tehetséges-e a gyerek, azt néha látni véli az ember. A érettebb benyomást keltő képletekkel Hernyák és Bott Frigyes álltak elő.
Általában jellemző volt a kedves és érthető karaktert adó, illetve az ölég irdatlan savakat leszerelő maradékcukrok, kivéve ismét csak Bottot, tán az ő borai voltak a legmaszkulinabb jellegű tételek. Rókusfalvynál 13 gramm maradékcuki balanszírozza a füves-savanyúcukis reduktív sauvignon blanc 10-es etyeki savait, gyümölcsös-almás pinot blanc-ja is édes-savanyú alaplapra épült. Hernyák más stílű, nem füves, lazább szövetű, szárazabb sauvblanc-ja nem olyan kénköves, mint több tétel, Birtokbora is tisztább és érettebb benyomást kelt, borai nem olyan nyalósak és könnyen érthetőek, mint az édesre hangolt példányok.
Légli Ottó Jánoshegyi sauvblanc-ja már szinte kész, telt, tiszta tétel, Gesztenyés rajnaija még nagyon az út elején álló, a viharos tavasz és nyár savait hangsúlyosan közvetítő, nagyon telt, édi érintésű itóka, bár már jó a balansza, ő is savhangsúlyos és kevésbé tűnt érdekesnek, mint a sauvignon, a Landord viszont maszkulin, karcsú struktúrájú, magas extraktú geműze. Bussay doki sárga muskotálya volt tán a legnyersebb történet, pontosabban egy történet eleje, bár az illat kénköves függönye mögül kikandikált a muskotály illata. Traminije viszont nagyon tramini, remek, intenzív, fajtajelleges, kedves teremtés, alacsonyabb savakkal mint az eddigi borital-változatok. Bott Frigyes szép ívű, ásványos érintésű, érett karakterű pinot blanc-ja szinte kész, és ő sem szenved savhiányban.
Appendix 1.
Várady Szabolcs Kossuth-díjas költő, műfordító a Borigo tavalyi év végi borkóstolóját követően az alábbi borleírást adta a Landordról:
Légli Ottó (az év borásza 2010-ben): Landord 2009
Légli borát aki ízleli, többé meg nem elégli.
Hát te ilyet sose bánts, rajta kicsorbul a gáncs.
Landord! Hősi a név, amilyent a lovagkori lant hord,
Ám se kemény, se komor ? sőt, csupa kellem e bor.
Egyben az illat, az íz, forr össze hibátlan elegyben
Édes meg savanyú, s mindig: az old meg a new
Egy húrt penget, a negyvennyolcából sosem enged.
Ottó mester az ász ? éljen az évi borász!
Appendix 2.
A kóstolón megsúgta nekem valaki, hogy egy jeles borember (nem a fentiek közül) megorrolt rám, mert más álláspontot képviselek, mint ő, illetve, mint igen sokan a borral foglalkozók-kereskedők közül. Mivel a dolog nem személyes, hanem nembeli kérdést érint, a Borigónak ezúttal az októberi számából idézek:
Népszerűtlen elmélkedés a magyar borlapról
Rendre találkozom azzal a koncepcióval, hogy ?én csak magyar bor teszek a borlapomra (polcomra a boltomba?)?. Az alábbiakban összefoglaljuk, miért nem értünk egyet ezzel az állásponttal.
Van ebben valami ?extra Hungariam non est vitá?-s provincializmus, amitől mindig kiver a víz. Ez a kis, félperiférikus ország akkor sikeres, ha vigyázó szemeit a napnyugatra veti, ahol például vannak jobb borok, mint nálunk, ahogy vannak olyan magyar borok, amelyek jobbak, mint náluk. Nem lehet pontos képünk a magyar borról, ha nem vetjük össze a külföldi borral. Ha nincs külső pont, viszonyítási és összehasonlítási lehetőség, hajlamos az ember átrikkantani a pincegádorból a másik borásznak, hogy te, van ez olyan jó, wazze, mint a franciáké (akiket amúgyis utálunk), tudjuk mink, hogy? kell, már a fater is így csinálta.
A bort egyébként el kell adni, az ismert cinikus mondás szerint az a jó bor, ami el van adva, pontosabban: ami ki van fizetve. Ez egy termék, amit a borászok nem egymásnak készítenek, hanem a fogyasztónak. Mely fogyasztó lehet külföldi is, aki elsősorban a helyi fajtákra, a hungarikumokra kíváncsi, de kíváncsi a világfajtákra is, mert úgy tud viszonyítani és azokat ismeri. A mi borlapunk-polcunk következésképpen úgy nézne ki, hogy a legkiválóbb és kézműves és nem-kézműves (mert ahogy a külföldi, úgy a nem-kézműves is lehet 100 pontos, e divatos paradigmának, a kézművességnek még idén szentelünk egy komolyabb dolgozatot) borokból állna. A legjobb magyar borokból lenne e legtöbb, elsősorban hungarikumokból, furmintból és kékfrankosból, olaszrizlingből és kadarkából egy csomó, pompás magyar cabfranc-okból és merlot-kból másodsorban, a végén édes tokajik, törekedve a jó minőség-ár arányra és poharaztatva persze. És pálesz. És a megfizethető legjobb külföldiek közül is egy-két komplett gasztronómiai sor, mindenhonnan, egy kis GV, egy kis Loire, egy kis riesling, egy kis Brunelló, egy kis burgundi, egy korty újvilág, satöbbi. (Kábé úgy, ahogy Jakabffy úr borlapjain, ahol olyasmi a szervező elv, hogy a magyar bor dominál, de mellé van rendelve valami jó minőségű külföldikum, ha van egy magyar chardonnay, akkor van egy burgundi is, mondjuk).
De, és ez a lényeg, az én borlapom nem csak magyar, ahogy nem csak külföldi borokból áll, hanem mind a kettőből, mert ismernünk kell a világot, és nem mellesleg a világnak jobban, szélesebb körben eladható egy ilyen szortiment. Az, hogy magyar, nem önérték, ahogy az sem, hogy francia, a minőség a legfőbb érték, ha valamit, ami magyar, de szar, előnyben részesítek, pont azzal ártok a magyar minőségnek.
