Az Éjszakai portás borai

John Le Carré semmit nem vet oda foghegyről, semmi sem véletlen könyveiben. Ahogy az sem véletlen, hogy az Éjszakai portásban milyen borokat vonultat fel. Most olvastam. Pommard, Sancerre, Dom Perignon. Szomjaztam.

John Le Carré örökérvényű kedvencem. Fantasztikus leíró, a legapróbb részletekbe menő elbeszélő mind a szellem, filozófia, mind a látható környezet terén, közben mégis megmarad a majdhogynem könnyen falható ponyvánál. Azóta, hogy kezembe vettem első könyvét (történetesen a Kém, aki bejött a hidegről volt), majd ezt követően rémisztően gyors egymásutánban végeztem a megjelent kötetekkel, inkább angolul, hiszen a java nincs (vagy nem volt) lefordítva, alig várom, hogy újabb Le Carrét olvashassak. Szerecsére az Agavé sorra pattintja ki őket, általában igen nívós fordításban.

Azoknak, akik esetleg nem olvasták (vagy moziban nem látták) Le Carré egyik művét: hősei általában abszolút antitézisei Ian Fleming szuperszonikus James Bondjának, regényeinek életszerűsége teszi őket letehetetlenekké. Ahogy Cserna-Szabó András írta róla, „Le Carré módszere egyszerre idézi Krúdyt és a westernfilmek klasszikusait. Hosszú, nehéz, unalmas, bő lére eresztett – ugyanakkor varázslatos és lebilincselő. Zseniális és megfejthetetlen trükk ez. Mint ahogy a melankóliát is ördögien keveri humorral, húsz oldal esős depresszió után úgy tud bevágni egy poént, hogy rögvest kifekszünk. Példának egy feszes politikai jellemrajzát idézzük: “Dzsingisz kán szocdem volt hozzá képest.” Regényei a reális élet körvonalait festik fel: a nemzetközi kémháború, fegyver és drogkereskedelem, orosz maffia és harmadik világbéli gyógyszerpolitika, végső soron pedig az uralni akarók (kormányok, nepperek, gengszterek) és élni akarók (az ezeknek kiszolgáltatottak) macska-egér játékának paranoid világát tárják elénk, néhol rengeteg humorral (A panamai szabó), néhol brutális realizmussal (Az állhatatos kertész – másként A gondos diplomata) fűszerezve. Érdemes az író honlapját böngészgetni.

lecarre2
Le Carré, vagyis David John Moore Cornwell

És tényleg: bő lére eresztett, ugyanakkor nagyon átgondolt minden sor, a poénok pedig ülnek. A jellem és karakterformálás pedig már-már kínosan precíz, olyannyira, hogy semmilyen kis apróság nem véletlen. Nem véletlen például a borválasztás sem. Legutóbb az Éjszakai portást abszolváltam, nagyon tetszett, ahogy a borok a jellemekhez voltak passzintva.

Első boros találkozásunk a könyvben Herr Meister zürichi szállodatulajdonos (a hotel legrégebbi szárnya alatt eldugott) borpincéjében van, ahova a főhős, Jonathan Pine (az éjszakai portás maga) véletlenül 16 órát tölt bezárva, és amely úgy marad meg emlékezetében, mint előtanulmány a halálhoz. Hiszen neki kell havonta leltároznia a nemes borok között, melyeknek csak a biztosítási értéke hat és félmillió svájci frank volt (1993-ban).

„Egy kombinációs és két mágneses zárat kellett kinyitni ahhoz, hogy a negyedik, rugós zárat fel lehessen pattintani. Videokamerákkal követte mindenkinek a lépteit, aki csak a raktárhoz közeledett. Sikeresen megbirkózva a zárakkal, Jonathan szokása szerint az 1961-es Chateu Pétrusszal kezdte a leltározást, azzal a nemes nedűvel, amelynek üvegjét a szálloda négy és fél ezer frankért kínálta vendégeinek, és onnan haladt az üvegenként tízezer frankba kerülő 1945-ös Mouton Rothschildokig. A készletnek körülbelül a felét vehette már számba, amikor a pincében kialudt a villany.”

Mivel pár órája ordított, és senki nem figyelt oda kiabálására, merész gondolata támad Pine-nak:

„Az üvegek! – jutott az eszébe. – Az üvegek fognak megmenteni! Arra gondolt, hogy ledobálja őket a polcokról, s a csörömpölésre csak fel fog figyelni valaki. Alighogy felmerült benne, el is vetette az ötletet – önfegyelme a szörnyű helyzet okozta rémületénél is erősebb volt, és nem tudta rászánni magát arra, hogy a kőhöz csapdossa a darabonként négy és fél ezer frankba kerülő, Chateu Pétrusszal teli üvegeket.”

A legközelebbi boros említés akkor történik, mikor Jonathant (aki egyébként volt brit desszantos és kiváló szakács) beszervezi a brit rendőrség, hogy épüljön be egy nemzetközi fegyver és drogcsempész köreibe. A szerződés aláírásra Jonathan otthonában ejtenek sort, jelen van Rooke (az összekötő) és Burr (az akció vezetője) a Whitehall részéről.

„A felügyelő nehézkesen felállt a székről, hagyta, hogy Jonathan lesegítse róla a kabátot, majd követte őt a nappaliba. Az asztal ünnepien volt megterítve. Lenvászon szalvéták – méltatlankodott magában Burr. Három üvegkehelyben szervírozott rákkoktél. Ezüstkések és –villák, mint valami háromcsillagos étteremben. Egy üveg Pommard, amit a házigazda jó előre kinyitott, hogy legyen ideje lélegezni. Sülő hús illata. Mi az ördögre készül ez az ember?”

Nyilván, a háromcsillagos étterem nem a háromcsillagos hotel szintjét jelzi. És a Pommard. Azaz Burgunida, Cote d’Or, azon belül is Cote de Beaune. Beaune és Volnay között, 135 hektár Premier Cru területtel, az egyik legismertebb burgundiai borvidék. Ebben, angol szakik szerint az is segített, hogy jól megjegyezhető és könnyen kimondható neve van, na meg persze az, hogy óriási borpiac működött itt, ahol az AOC sztenderd előtt árulták a környező falvak borait is – ergo minden Pommard volt. Kizárólag pinot noir, a második legnagyobb termelő Beaune után, az ismertebb nevek: Les Epenots és Les Rugiens. Vagyis egy jó közepes, decens bor, ami megfelel egy jó vacsorára, ünnepélyesebb egy újviláginál (mégiscsak francia, mégiscsak burgundi), mégsem fényűzés, nem csillagászati összeg. Három angol úrnak a bárány mellé kiváló lesz.

A harmadik (számomra emlékezetes) boros és pezsgős említés pedig a „világ leggonoszabb embere” háztartásában (Crystal palota a Bahamákon) kerül elő. A fegyver (és legutóbb drog) csempész Roper brit alattvaló, ízlése és származása arisztokrata, íróasztalán állandó kellék a Berry Bros. & Rudd borkereskedők katalógusa, és állandó jelleggel Sancerre-t és Dom Perignon champagne-t szlopál, amit ő hanyag eleganciával csak „sampon” néven illet.

Egyszer, amikor Pine-t fogajda, közben kiszól az egyik inasnak:

„Foglaljon helyet! Ne oda! Ide, ahol jól látom! Isaacnak is mondd meg, hogy legalább most az egyszer rendesen hűtse le a Sancerre-t!”

Sancerre, a Loire-völgy legbelseje, Poully-Fumével pont szemben, a folyó bal oldalán. Sauvignon blanc a javából, nagyon kifinomult, nagyon elegáns. Soha nem hordózzák, nagyon gyümölcsös, egres és őszibarackos zamatokkal, telt borokat ad, alapvetően meszes alaptalajról. Az ide tartozó három település, Bué, Chavignol és Ménétréol-sous-Sancerre az AOC szerint nem cru területek, de a magas minőség szerint oda szokták sorolni őket. Mi lehet jobb, rendesen behűtve a Bahamákon?

Tán a shampoo-ként emlegetett Dom Perignon…

„A konyhaszemélyzet egész nap ki sem látott a munkából, gépek érkeztek, vendégházak teltek meg MacDanbykkel, Gyakori Berepülőkkel és Szükséges Rosszakkal. Az úszómedence fényesen kivilágítva, a pázsitos lejtő frissen nyírva, a kavicsos út kövekkel ismét felszórva. A kertben már égnek a fáklyák, a a belső udvarban a sztereo rendszerből Roper kedvec, hetvenes évekbeli dalainak a melódiái áradnak. Ruhának alig nevezhető, csöppnyi akármit viselő lányok fecsegnek, vihorásznak, lépnek egyik partnertől a másikig, akik között ott van Corkoran is, elmaradhatatlan panamakalapjában, és Langbourne, tökéletesen szabott hófehér szmokingjában. Serceg a hús a roston, ömlik a Dom Perignon pezsgő, mosolygó inasok cikáznak a vendégek között – Crystal szelleme újraéledt.”

Nem sok könyvnél fordult elő, de végig nagyokat nyeltem. Annak ellenére, hogy megint csapnivaló fordítással találkoztam, azért valjuk be, a szlávos engedelmesség mint kifejezés elég fura, főleg, ha öt perc alatt rájön az ember, hogy az eredetiben slavish obedience volt. A magyar borítóról nem is beszélve, amit betudok a kiadó szellemi gyérségének. Azért eztán is falni fogom Le Carrét, persze nem a borok miatt, inkább amiatt az utánozhatatlan stílus miatt, amit talán egy idézettel tudok legjobban definiálni. Jöjjön hát ez, a kémmestertől George Smileytól, Le Carré – és a hidegháború – tán legnagyobb hősétől, csak úgy, lecsengésnek:

„Életem célja az volt, hogy véget vessek annak a korszaknak, amelyben éltem. Tehát, ha a múltam még mindig itt lenne velünk, elmondhatnák rólam, hogy kudarcot vallottam. De ennek a múltnak már vége. Győztünk. Nem mintha ez a győzelem bármit is számítana. Lehet, hogy nem is mi győztünk. Lehet, hogy egyszerűen csak ők vesztettek. És az is lehet, hogy – mivel az ideológiai szembenállás többé már nem korlátoz senkit – a bajok csupán most kezdődnek amúgy istenigazából.”

Hozzászólások

  1. ambrusqkac mondta

    Szép poszt, grat! Egy kiváló bélszín és egy hasonlóan jó Jásdi CF után tökéletes volt az ebéd levezetéséhez.

Minden vélemény számít!