Vörös dilemmák

A cím nem a magát a történelem derítőjébe leküzdő honi baloldal útkeresésével kapcsolatos, bár  útkereséssel kapcsolatos. A magyar vörösbor stilisztikai-szemléleti-strukturális-technológiai billegéséről foglaljuk össze az alábbiakban benyomásainkat.

A júniusban megjelenő  Borigóban ömlengünk a szekszárdi vörösről, olyasmikre ragadtatva magunkat, hogy a minapi, Károlyi-palotabéli kóstoló tanúsága szerint egyrészt Szekszárd érzékelhetően és dinamikusan fejlődik, másrészt hogy vannak olyan stílusjegyek, melyek szekszárdiasnak mondhatók.

Magunk legalábbis valami olyasmit látunk szekszárdiasnak hogy: miközben intenzív és koncentrált, jellemzően magas alkoholú, meleg borokról van szó, aközben e borok gyümölcsösek és jó ivásúak maradnak, inkább rubyk, semmint fekák, a magas beltartalmi értékek könnyed egyensúlya miatt lobogó szeszeik nem lógnak ki, a tapló tannin elfelejtve, végül meglepően jók a savaik-savérzetük, vélhetőleg a magas mésztartalomnak és a bonyolult, észak-déli irányú, tehát hűs völgyekben is gazdag dombfelületnek köszönhetően (egyébként mindez mintha illeszkedne abba világszájíz-változásba, ami a feka, parkerizált pomerol felől egy gyümölcsösebb-ihatóbb irányba tolná a nemtommit, ízlést, ízképet, anyámkinnyát).

Egyre több íz és szín lobog fel tehát Szekszárdon, van dinamikája az egésznek, szerintünk azért, mert a táj, a tradíció és tudás adott volt, de jó darabig hiányzott az, ami mondjuk nekünk mániánk, azaz az összefogás. Egy borvidéki bon mot szerint jó darabig a két sztárborász közül Egyik a Másikat, Másik az Egyiket tekintette a Szekszárdi borvidék legfőbb problémájának.

Ám mára ez megszűnt. Felnőtt az új generáció, akik együtt gyerekeskedtek-tanultak-buliztak, a borvidéken is lezajlott a borászati technológiai forradalom és pár évvel az ezredforduló után megindult a diskurzus a borászok között, mely informális és formális szerveződésekhez vezetett (rendszeres fajtakóstolók, Szekszárdi Borászok Céhe, Szekszárdi Borvidék Kht).

Ami a legfontosabb: a szekszárdi borászpolgári társadalom jó hangulatú, együttműködő közösség benyomását kelti, ismét csak bizonyítva, hogy, ceterum censeo, csak az a közösség (ország) lehet sikeres, amelyik képes a konszenzusra, a közösségi cselekvésre, az egységre.

Mármost az ugyancsak minapi (a Bodri-pincészetben 2010. június elsején lezajlott) kékfrankos kóstolón tapasztaltak árnyalták ezt a képet, pontosabban részleges korrekcióra kényszerítenek minket.

A szekszárdi kékfrankosok átlagos színvonala magas, de nem lettünk okosabbak, mi is kékfrankos, pontosabban, szerintünk dominál a vastag stíl és magunk bizonytalanok vagyunk abban, hogy ez-é a jó irány. A kicsit visszafogottabb, a vastagság helyet inkább az összhangot közvetítő borokat jobb iránynak tartjuk és a szekszárdi kékfrankosok közt ez a struktúra jelen pillanatban kisebbségben látszik lenni.

Josef Pusch borásztól (Esterházy Pincészet) hallottuk azt a bon mot-t, hogy „a kékfrankosban benne van a pinot eleganciája, a nebbiolo tanninjai és a syrah fűszeressége”, Pusch úr szerint amúgy a magyar borászatnak még nagyobb figyelmet kellene fordítania a kékfrankosra, mert kimagasló fajta. Mármost ebben a bon mot-ban sincs benne, hogy „és a cabernet feka izomzata”. Márpedig a szekszárdi kékfrankosok zöme olyan, mint a ghánai vagy elefántcsontparti focicsapat: fekete, izmos, jóképű, lehengerlő.

Bodri ’09 (Gurovica-dűlő) lila-feka, csípős-meggyes, finom savú, karcsú derekú, nagyon szép, 86 pt, a faluhelyi, hűvösebb változat több illatot, magasabb savat, szinte ásványos felhangokat mutat, 85. Vesztergombi Remete József bodzási kékfrankosa fűszeres-meggymagos-levendulás illatú, meggyes ízképvonalú, kékfrankosos kékfrankos 86. A Takler-alapbor kék színű, a minapi almasavbomlás emlékét őrző, nyers illatú, lakkos, csípős tétel 80, Németh Gábor bora hogy is mondjam, barnás árnyalatú, zárt, paradicsomlé és nagyon erősen SO2-illatú, zöld ízeket villantó tétel 74. Márkvárt, Baranya-völgy, lila, koncentrált, nyers, jellemzően gyümölcsös, szép, csípős, eredeti bor, fő szava a gyümölcs, 86. Pálos Miklós (Borműhely) sztenderdje feka, vastag, tintás, jó lesz 83, a Szeleshát üde savú, túlérettes illatú, laza textúrájú, csípős-meggyes, fiatal cucc 84. Prantner: feka, gyümölcsös, szép fától konyakos finomság 87, Fritz: sok a fa, jó a sav, telt, cseresznyés, hosszú, nagy anyag, nem kékfrankosos, 85. Sebestyén Csaba: feka, nyers, gumis, telt, gyümölcsös, nem átütő 82, Mészáros Pál: lila, túlérettes illat, édes érintés, konyakos felhang, csípős, de nem újvilágis karakter, karcsú szerkezet, 89 pt. Pálos kékfrankosa egy polccal feljebb: lilafeka, szőlőillatú, finom tanninú, hosszú, gyümölcsös lecsengésű, tehetséges bor 90. A Takler-válogatás szintén nyers még, komplex, gyümölcsös nagy anyag, 87 (ezt a „nagy anyag”-ot Csutorás Ferenc nagypapája mondta mindig, ha jó bort kóstolt, az a nagyapa, akinek közös borozója volt Puskás Öcsivel). A görögszói verzió Vida Péter szerint a csúcs, sztem még nyers és zárt, 82. Innentől 2008, Riebling: édes-savanyú, laza, nem nagyon pretty, 78, Fritz: feka, nagyon intenzív, borsos, komplex, jó savú, csípős, monumentális, 92. Heimannék gránátba hajló boránál érezni például azt az egyensúlyra törekvést, melyben nem az energiák feltranszformálása a cél, hanem a balansz: telt, elegáns, kiegyensúlyozott, nem vastag, 88. Hasonlít rá kicsit Vida nyolcasa, ez sem annyira az intenzitás, mint inkább a balansz bora, 86. Sebestyén ivánvölgyi-verzió: nagyon szép illat, elegáns és intenzív konyakmeggy, hosszú és gyümölcsös, 89. Vida 2007: lazább, finomabb, jó balanszú, halványan konyakos, palackbukéval színezett, értékes tétel, 87. Bodri: gránátszín, édi érintésű, lazább szövetű, 83.

Most akkor mi a szekszárdi kékfrankos stilisztikai ideája, középarányosa, mi a szekszárdi kékfrankos? Há’ nem tom. Az intenzív, fekete és vastag iránynak csodálatos példányai is vannak (Fritz, Pálos, SebCsab), és van egy lebegőbb irály (Mészáros, Heimann, Szeleshát), megismételjük: ebből a stílből van kevesebb, szerintünk ebből több kéne, ebből kéne több.

Nézd meg videónkat Szekszárdról: